Az angol szurkolók kifütyülik saját játékosaikat, amiért a rasszizmus elleni tiltakozásul térdre ereszkednek; az olasz drukkerek nyíltan rasszista módon huhognak Mario Balotellinek; a német szélsőjobboldali Alternatíva Németországnak (AfD) párt korábbi helyettes vezetője, Alexander Gauland gúnyolódik azon, hogy „az emberek jó focistának tartják, de nem akarnak egy Jerôme Boatenget a szomszédjuknak”: a futball lehet a világ legszebb időtöltése, de a szurkolók gyakran túllőnek a célon, amikor a csapatuknak szurkolnak. Félő, hogy ez nem lesz másképp a katari világbajnokságon sem.
Mi áll még a mögött, hogy a szurkolók gyakran elutasítják a saját csapatuk játékosait is, s mindez gyakran nyílt rasszizmusba, sőt gyűlöletbe és erőszakba torkollik? Mindig ugyanaz: lehet, hogy más a bőrszínük, eltérő a vallásuk vagy az anyanyelvük, és egyes játékosok ősei távoli országból származnak. Mindez nem ok az ilyen viselkedésre, de úgy tűnik, az idegen, a másság sok emberben nagy félelmet kelt. Valószínűleg sok szurkolóban ott van a régi szép idők utáni vágyakozás is, amikor például a német válogatott játékosokat még Fritznek és Ottmar Walternek hívták, és felmenőik több generációra visszavezethetők voltak a Pfalz tartományban. De vajon igaz-e, hogy azok a játékosok, akik 1954-ben a „berni csodát” érték el, valóban mind „igazi németek” voltak, eredeti német felmenőkkel? És mi a helyzet a magyarokkal, az ellenféllel abban a legendás döntőben? Érdemes egy pillantást vetni a felállásra és a játékosok hátterére.
A német csapat a „berni csodát” Sepp Herberger szövetségi edző trükkjének köszönhetően érte el. A Magyarország elleni csoportmérkőzésen több cserejátékost is bevetett (3:8-as eredmény), és a Törökország elleni csoportmásodik helyért zajló pluszmeccsen bízott a döntőbe jutásban. Ez sikerült, és a döntőben bosszú következett.
Puskás kijelentése
„Mondd meg Liebrichnek, hogy azt csinál, amit akar, én annyiszor cselezem ki, ahányszor csak kedvem tartja” – állítólag ezt mondta 1954. június 20-án a legendás Puskás Ferenc, a verhetetlennek tartott magyar Aranycsapat játékmestere és csapatkapitánya, aki a berni döntőt megelőző négy évben 32 tétmérkőzéséből egyet sem veszített el, a magyarok Németország elleni csoportmeccsének félidei szünetében. A magyarok ezt a mérkőzést is megnyerték a német csapat ellen, méghozzá toronymagasan, 8:3-ra. Ezen a meccsen Jupp Herberger szövetségi kapitány pihentette a csapat ászait, és inkább vállalta az újabb mérkőzést, ami eldöntötte a továbbjutást a csoportból, minthogy mindent egy lapra tegyen fel.
Igazi német?
Hogy a mondatok valóban így hangzottak-e el, nem biztos. Puskás mindenesetre feldühödött, mert a német védő, Werner Liebrich – amikor a gúnyos megjegyzés már hozzá is eljutott – többször is keményen nekiment a második félidőben. Puskás, akit csapattársai „svábnak” is neveztek, végül bokasérülés miatt cserét kért és csak az 1954. július 4-i döntőben, a berni Wankdorf Stadionban játszhatott újra. Puskás üzenetét Liebrichnek a német védő, Jupp Posipal továbbította. Azért érthették meg egymást Puskással, mert Posipal az egykori Bánság romániai részén fekvő Lugosból származott, ezért beszélt magyarul. Két dunai sváb – az egyik Magyarország, a másik Németország színeiben játszik. Posipalnak valószínűleg nem kellett volna magyarul tudnia ahhoz, hogy Puskás apjával beszélgetni tudjon, mert ő dunai sváb volt, és hasonló dialektust beszélt, mint Posipal. A családot eredetileg Purczeldnek hívták, de a kis Ferenc – akit már Puskásnak neveznek majd – és édesanyja állítólag már nem beszéltek németül.
Tehát az egyik dunai sváb gyökerű focista a magyar, a másik a német oldalon játszott. De nem csak ők voltak a Wankdorf Stadion pályáján.
Magyarország kapusát, Grosics Gyulát a világbajnoki döntő elvesztése után börtönbe zárták, és más játékosokat is zaklatás ért. A kommunista rendszer elleni 1956-os magyar felkelés leverése után sok játékos nem tért vissza egy spanyolországi túra után. Puskás Ferenc a Real Madridban játszott, és háromszor nyert Európa-kupát, Kocsis Sándor az FC Barcelonában játszott, és kétszer volt spanyol bajnok és kupagyőztes.
Kocsis gólaránya
Kocsis Sándor vitathatatlanul korának egyik legjobb, ha nem a legjobb csatára volt: 68 nemzetközi mérkőzésen 75 gólt szerzett Magyarországnak címeres mezben. Összehasonlításképp: Gerd Müller a német válogatottban 62 mérkőzésen 68-szor volt eredményes.
Kocsis is dunai sváb származású volt: 1929-ben született Alexander Wagnerként Budapesten, és az ő szülei is a Bánság mai romániai területéről származtak. A 19. század második felétől, a többi magyarországi kisebbséghez hasonlóan (Magyarországon), feltehetően a Wagner család is az önkéntes asszimiláció útját választotta, ami gyakran szakmai és társadalmi felemelkedéssel járt.
A felejthetetlen trió harmadik tagja szintén a mai Románia területéről származott: Hidegkuti Nándor, aki Kaltenbrunner Ferdinánd néven született Budapesten, ahová szülei emigráltak.
Az Aranycsapat edzője pedig Sebes Gusztáv volt, aki 1906-ban született Budapesten, Scharenpeck Gusztáv néven. A hátvéd Várhidi Pálnak, akinek családneve eredetileg Vinkovics volt, horvát felmenői lehettek.
Ez igaz lehet egy magyar védőre is, aki később edzőként vált széles körben ismertté Németországban: Loránt Gyula vezetékneve Lipovics volt, amikor 1923-ban megszületett az osztrák határhoz közeli burgenlandi Kőszegen. Edzői pályafutása során fél Európát bejárta, dolgozott az 1. FC Kaiserslautern, az Eintracht Frankfurt és az FC Bayern München csapatánál is.
Lengyel hatás
Érdekességek azonban nemcsak a magyar oldalon voltak, hanem a fekete-fehér szerelésben és a sassal a mellkasukon futballozó játékosok csapatában is. A dunai sváb származású Posipal 1943-ban, 16 évesen került Németországba, hogy egy fegyvergyárban dolgozzon. A háború vége után édesanyja Romániából írt neki, hogy maradjon Németországban, mert a romániai németeket a Szovjetunióba deportálják kényszermunkára. Így lett a fia alig 10 évvel később világbajnok.
Sepp Herberger cserepadján Fritz Laband (1925-ben született a felső-sziléziai Hindenburgban) és Richard Hermann ült, aki szintén Felső-Sziléziából, nevezetesen Katowicéből érkezett.
A kapus Toni Turek, akit a rádió riportere, Herbert Zimmermann a lelkesedéstől szédülten „futballistennek” titulált, szintén migráns háttérrel rendelkezett: Szülei a Krakkótól keletre fekvő Dolenga vidékéről származtak; apja 1914-től a Ruhr-vidéki Krupp-gyárak kohójában dolgozott.
A cserekapus Heinrich Kwiatkowski felmenői is a Ruhr-vidéki lengyelek közé tartozhattak, akik a 19. században mentek oda munkát keresni. A kapus az 1954-es világbajnokságon szerencsétlenségére mindössze egy mérkőzésen lépett pályára: a Magyarország elleni 8:3- as csoportmérkőzésen.
Sok más lengyel nevű játékos is beírta magát a német válogatott történelmébe az évtizedek során, gondoljunk csak Hans Tilkowskira, Timo Konietzkára, Ernst Kuzorra, Reinhard „Stan” Libudára vagy Lukas Podolskira.
A két csapat játékosainak életrajzai egy dolgot mutatnak: az, hogy valaki a többséghez vagy a kisebbséghez tartozik-e, gyakran a határok meghúzásának vagy megváltoztatásának, illetve az új, jobb otthont kereső embercsoportok múltbeli vándorlásának eredménye. Nem lenne tehát jobb, ha félretennénk a származás, a vallás és a nyelv kérdését, és kizárólag a hazájuk csapata iránti elhivatottság alapján ítélnénk meg a játékosokat?
Hatto Schmidt/ Dolomiten
A cikk a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Szövetségének (MIDAS) közreműködésével jelent meg, mely 2001-ben jött létre a kisebbségi és regionális nyelveken megjelenő napilapok főszerkesztőinek javaslatára. A kisebbségi napilapok szövetségéhez mára 12 ország 27 lapja csatlakozott, jelenlegi elnöke az Új Szó lapigazgatója, Slezákné Kovács Edit.
