Szorgalmas, megbízható, nyitott színinövendék volt. Szerepeivel átélt, érzékeny, egyedi alakítást nyújtott. Ma, négy évvel később, immár Rudolf Péter igazgatása alatt az ő vállán nyugszik a Szélvész után is szép vagy című monodráma a Vígszínház Házi Színpadán. Érzékenységének pontos fokmérője: Tolsztoj. Előbb a Háború és békében Nyikolajt, Rosztovék háborúba induló, idősebbik fiát játszotta el, majd az Anna Karenina Levinjét, aki Kitty Scserbackaja hercegnő kegyeiért száll harcba.

„Az alkatomat, az arcomat nem tudom megítélni. Szeretem ezeket az irodalmi hősöket. Már csak azért is, mert nagyon sokszínűek, és különbözőképpen tudok fogalmazni általuk – magamból. Orosz szerzőket ma már nem lehet azon a hőfokon játszani, mint ötven-száz évvel ezelőtt. Nagyon erős szellemi és lelki munka megtalálni a szerephez illő érzelmi állapotot, összerakni gondolati élményeket, igazságokat képviselni, ráadásul a korszellemnek megfelelően. Partnerként is, nézőként is nagyon szeretem látni, ha valami kukta alatt marad, elfojtva. Első évben az egyetemen, amikor Zsámbéki Gábor jeleneteket osztott ki, Osztrovszkijjal foglalkoztunk. Orosz szerzőkhöz később nem nyúltunk. Mi sekszpíreztünk. Tolsztojjal már diplomás színészként találkoztam. Nyikolaj délceg ifjúként kerül a hadseregbe, Levint elkerüli a háború. Agrártudományi egyetemet végzett, vidéken gazdálkodik. Teheneket tart. Naivitásával, idealizmusával, megfigyelő alkatával falun találja meg a helyét. Megismeri a kétkezi munkát, rájön, hogyan működnek a természeti csodák. Ezért sem könnyű neki hétköznapi szituációkban nyitottnak lenni és helyt állni. Az érzéseiről, a meglátásairól is nehezen kommunikál.”

Olyan szerepet, amelyhez lélekben nagyon hosszú utat kellett megtennie, mert semmi rokon vonást nem talált benne, nem kapott még a Vígszínházban, mondja. Mindegyikkel megbékélt, mert minden karakter által hitelesen tudott megszólalni.

„Alapvetően sokat játszom a színházban. Kicsit is, nagyot is, ilyet is, olyat is. Hálás vagyok minden feladatért. Ezekből tanulok hosszú távon a leginkább. Ha csak olyan szerepet osztanának rám, amely kimondottan rám van öntve, azzal talán kialakulna a részemről egyfajta kényelmi pozíció, ami az alkotómunkának nem tesz jót. És nem a belső konfliktusról, önmagunk vakargatásáról beszélek a szó egészségtelen értelmében. Én elengedhetetlennek tartom, hogy valamivel folyamatosan munkám legyen. Különben bejön valami… talán nem is a rutin a jó szó erre… beáll az ember valami vágányra, amelyen megcsappan a fejlődés lehetősége. Zsámbéki Gábor ezt nagyon megtanította nekünk az egyetemen.”

Bármilyen szerepet kap az ember, akár az alkatának megfelelőt, akár attól merőben eltérőt, egészen távolit, mindig keresse meg benne a feladatot. Soha ne érezze késznek semmilyen értelemben, mert akkor beáll valami, ami csak elvesz, fékez, nem visz előre.

Kovács Tamás és Vilmányi Benett osztálytársa volt az egyetemen. Három ilyen átütő tehetség! Mindegyikük nevét gyorsan megtanulta a közönség.

„Jó képességű csapat tagjai voltunk. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, ami elsődleges, túl azon, hogy szerettük egymást. Elsőként én kerültem ki az egyetemről A Pál utcai fiúkba. Marton László tanár úr meghallgatott párunkat a még ki nem osztott szerepekre. Muzikális vagyok, zenei alkat. Megnézett Weiszre, és vissza is jeleztek rögtön, hogy igen. Zsámbéki tanár úr pedig kiengedett az egyetemről, miután mindent átbeszéltünk. Ő ugyanis nagyon hitt abban, hogy minél tovább egészben kell tartani az osztályközösséget. Így érzett erősnek bennünket. Miután elengedett, elkezdte hívni a fiúkat a saját rendezéseibe a Katona József Színházba különböző kisebb szerepekre, hogy ne legyen osztályon belül differenciáltság. A többieket máshova hívták. Volt, aki a függetleneknél kötött ki. Én nem gondolkodtam egyik színházban sem. A folyamatos munkában hiszek, abban, hogy dolgozni kell, fejlődni. Pláne pályakezdőként. Természetesen nem mindegy, hogy hol, melyik társulatban. A Vígszínházban megbecsülhetem magam. Nagyon áldásos helyzet, ha számolnak az emberrel. Panaszra a legkevésbé sincs okom. A Pál utcai fiúkat 2016 őszén mutattuk be, azóta műsoron van. Folyamatosan alakul, változik a csapat, de kérdés, hogy egy ilyen nagy szériás előadáshoz mennyit tud hozzátenni az ember, ha évek óta játszik benne. Több mint öt év távlatából ez olyan libikóka érzés. Hogy ne csak ott legyek, hanem jelen is legyek a szerepben. Mindannyiunknak a csodát jelentette és jelenti még ma is a darab. Weisz és köztem nagyon erős a kapcsolat. Életre szóló. Amíg játszom, felelősséggel tartozom az előadásért és a szerepért is. Tíz előadást a sérülésem miatt hagytam ki annak idején, aztán a Covid miatt is kiestem néhány napra. A 300. előadáson sem én játszottam a szerepet, de a live-on bekapcsoltak a kollégák.”

Dunaújvárosban nőtt fel. Onnan jött Koltai Róbert és Nagy Ervin is. Szántó Balázs a gimnáziumi éveit is ott töltötte. Egy Duna-melléki iparvárosban.

„Régen óriási élet zajlott Dunaújvárosban. Kikötője is volt a városnak. Ének-zenei általános iskolába jártam, alsó tagozatosként éltem meg, hogy gyerekszereplőként bekerültem a Légy jó mindhaláligba. Úgy rakták össze a móriczi osztályt, mint a Vígszínházban A Pál utcai fiúkat. Néptáncos voltam, énekeltem, elmentem a válogatásra. A szüleim egyetlen szándéka az volt, hogy a művészetre nyitott gyerek legyek. Erre az iskola tökéletesen alkalmas volt. Csicsó szerepét kaptam a darabban. Ő az, aki Böszörményivel felzabálja a pakkot. Ott van a csapatban. Pár évig aztán további darabokban is benne voltam. Gyerekként ezt nagyon élveztem, de küzdősportokban is részt vettem, karatéztam, és mivel a Bartók Kamaraszínházzal eljártunk tájolni, az iskolában ezt jól fogadták. Csak aztán választanom kellett. Kényszerhelyzetbe kerültem, mivel versenyzőt akartak faragni belőlem a karatézók között. Akkor hogyan tovább? Játsszak vagy sportoljak? Gimnáziumot már úgy választottam, hogy ott is művészeti tagozatra mentem. A színművészetire első körben nem jutottam be. Elmentem a Pesti Magyar Színiakadémiára, hogy addig is képezzem magam. Másodévben újra jelentkeztem, és felvettek. Ezt a hivatást választottam, bár ez is küzdő pályán zajlik.”

Presser Gáborral dolgozott A padlásban, Dés Lászlóval A Pál utcai fiúkban. Gitározik, dobol, zongorázik. Énekhangjával csodákra képes. A csillagokat is leénekli az égről.

„Olyan zenészek mellett, mint ők ketten, akik megkérdőjelezhetetlen tehetségek, kisgyereknek érzem magam. Lurkónak. Abszolút munkatársként kezeltek, amikor elkezdtünk dolgozni. Óriási élményben volt részem. Munka közben természetesen nem gondol erre az ember. Teszi a dolgát. Kitalálja a ritmust, megoldja a szólamokat. Amikor az Arénában léptünk fel A Pál utcai fiúkkal a Dés László-koncerten, túl voltunk már pár évadon a darabbal. Tízezer ember előtt énekelni egészen más, mint a Vígszínházban, ezerkétszáz néző előtt. De elképesztő érzés ez is, az is. Berobbantunk a színpadra, és mindenkin érződött, hogy most itt vagyunk, a színpad a grund, az életünk. Óriási élmény volt. Csapatépítő. És ez mind Dés Lászlónak köszönhető. Hogy hívott, vitt minket, helyzetet teremtett. A Margitszigeten is ott voltunk vele. Amikor A padlásba bekerültem, Presser Gábor figyelmesen meghallgatott. De nem vizsgáztatott. Ez volt a legszebb, a legnagyobb élmény. Hogy nem érződött semmi olyan, hogy azt mérlegeli: jó döntés-e vagy sem, hogy ez a fiú lesz az új Herceg. Egyrészt hallott, ismert, tudott rólam, és jött a munka nála, fent, a vígszínházi szobájában ezernyi emlék, relikvia között. Azonnal partnerként és kollégaként kezelt. Úristen, kikkel dolgozom, kikhez kellett felnőnöm! Nem hagyhattam elhatalmasodni magamon ezt az érzést, nem maradhattam ilyen csodálkozó állapotban, mert meg kellett mutatnom, mire vagyok képes. Amikor átvettem a Herceg szerepét, Ember Márk akkor ugrott be Rádiósként. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk. Részesei lettünk egy színháztörténeti előadásnak, s ezzel új bemutató született.”

Csak színház és más semmi, 200 első randi, Mintaapák. Nagy nézettséggel futó sorozatokba hívták. Előbbiben egy ambiciózus, de inkább túlbuzgó, énekesi babérokra vágyó srác volt, nyomult is, ahogy tudott, mégsem jött össze neki semmi. A randitörténetek egyikében a főszereplő lány életének egyik korábbi fejezete, frissen felkutatott barátja volt, akinek már sínen az élete. Feleség, két gyerek, épül a ház… esélytelen az érzelmi visszacsatolás. A harmadik sorozatban a mintaapák egyikét lazán kiszolgáló, bolondos helikopterpilótaként tüsténkedett.

„A Családi körnek is vissza-visszatérő szereplője voltam. Minden részben más és más figurát formálhattam meg. Ahány történet, annyiféle ember. Kedves szomszédtól bizonytalan rendezőasszisztensig csupa érdekes karakter. A mi családunk négytagú. A nővérem külföldön él. Csapatot vezet a Qatar Airways légitársaságnál. Ő a stewardessek vezetője a gépen. Dohában van a főhadiszállása. Voltam már nála látogatóban, de általa jutottam el Amerikába és Thaiföldre is. Még az egyetem alatt, nyári vagy téli szünetben. Doha az arab világ Svájca. Teljesen lenyűgözött. Miniállam kétmillió lakossal. Iszonyúan fejlett. Minden téren. Kulturálisan is.”

Sok szerepet megformált az elmúlt négy év alatt. Korosztálya sokat foglalkoztatott színésze. De ahogy mondja: a színház meg őt formálja.

Olyan ez, mint egy szakrális áldozás. Adni kell magamból, hogy cserébe kapjak valamit. A színház felelősségtudatra nevel. Az agyam, a testem, a lelkem a munkaeszközöm. Ezt mind karban kell tartani. Ismernem kell a határaimat. Ez egyfajta belső öntudás és felismerés. Folyamatos önvizsgálat. Naprakészség. Teherbírás. A tudat, hogy egyszerűen nincs lehetetlen. Elvégzek egy gyötrelmes, küzdelmes munkát, két hét múlva pedig azt kérdezem magamtól, hogy a fenében sikerült ez? Mi az az agyi állapot, hogyan kapcsol be hozzá az idegrendszer, a fizikum, amikor két nap vagy két óra alatt kell beugrani egy előadásba, és a végén még büszke is lehetek magamra? Mi az a fokú belső odaadás, szellemi koncentráció, ami szükséges ehhez? Ezt pallérozni kell. És én ezt megtanultam. A színésznek készenléti állapotban kell tartania magát.

A járványhelyzet, az első leállások idején jobban tudott figyelni önmagára, mint korábban. Ez volt a jó a rosszban, mondja. Hogy újra felvehette magával a fonalat. Volt rá ideje, lehetősége. Önmagával tudott lenni. Beszélni tudott magával. Leülni és figyelni, mi zajlik körülötte. A hétköznapokból inspirálódhatott. Akkora szenvedélyt, mint a színház, semmi más nem jelent az életében, állapítja meg.

„De van valami, ami ugyancsak fontos. A mentett kutyám. A Covid alatt lett az enyém. Hatalmas szeretetélmény, amit tőle kapok. Nem hobbi, nem szenvedély. Lelki nyitás. Összetartozás. Ott egy élőlény, aki azért szeret, ami én vagyok. Semmi másért. Nincs hátsó szándék, érdek menti gondolkodás. Egészen elképesztő ezt naponta megtapasztalni.”