Ajándékaidat kéretlenül is megkaptam az elmúlt évek során, és minél kevésbé tudtam megfogalmazni a vágyaimat, Te annál inkább tudtad, mire és kire van szükségem. Emlékszel? Amikor gyerekként, alig nyolcévesen december 24-én még dolgoztak a szüleim és csőtörés volt a házunk előtt? Ügyetlenül magamra zártam a mosdót, és hosszú órákat töltöttem kényszerű magányban. Öt évvel fiatalabb öcsémet küldted magad helyett, aki kicsi sámliján kuporogva meséket talált ki nekem, hogy ne féljek, holott ő sokkal jobban félt, mint én. Úgy éreztem, a mosdó ablaktalan zárkájában nem találsz rám, mert a templom homlokzatán lévő mindent látó szem idáig nem láthat el, nem segíthet. Ma már tudom, hogy a test a lélek temploma, így mindenütt ott vagy. Az ágyhoz kötött beteg sóhajában, a férjét gyászoló özvegy csendjében, a szegények mindennapi kenyérbe vetett hitében, és a dúsgazdagok félelemmel teli elhagyatottságában. Annyi, de annyi megköszönni valóm van! Hálás vagyok azokért a riportalanyokért, akiket úttalan utakon elém sodortál. Az ukrán menekülteknek gyűjtést szervezőkért, az adományokkal megrakott teherautókon elsőként indulókért, az országhatáron szolgálatot teljesítőkért, a néhány táskányi ruhával érkezőknek szállást keresőkért. Hihetetlen erő és hit áradt azokból is, akikkel szóba elegyedhettem különféle jótékonysági rendezvényeken, iskolai és templomi koncerteken, mert megannyi gond és baj ellenére hisznek a közösség, az összefogás erejében. Azokat is köszönöm, akik advent idején egykori kedves riportalanyként ismét elém perdültek. A kályhákat díszítő keramikust, aki olyan szépséges és törékeny, mint az angyali alkotásai. Vagy azt az édesanyát, akinek a kislányát oly sok olvasó és kolléga támogatta abban, hogy egyre jobb eredményeket érjen el a Borsóházban. Hála a jóakaratú embereknek, januárban már a harmadik gyógykezelését kezdheti meg. Köszönet a lévai magyar kisiskolásokért, akiknek részük van abban, hogy idestova tíz év után velük énekeltem a Kis karácsonyt. Mi tagadás, elcsuklott a hangom, mert utoljára az akkor még hasonló korban lévő gyerekeimmel daloltuk együtt. Teljesen váratlanul érkezik tőled a kegyelem. Olyan emberek és történések formájában, amire legmerészebb álmaimban sem gondolnék. Egy kedves régi ismerős levelében, néhány régi emlékkép bevillanásában. Képzeld csak el, a küszöbön álló szilveszter előtt néhány nappal tűzijátékot rendeztek egy közeli családi ház udvarán, és felkacagtam. Eszembe jutott az az óévbúcsúztató nap, amikor világra jött a fiam. Kezemben tartva a kis csomagot a kórház ablakából néztem az égi parádét, fel sem fogva, mi vár rám. Hallhatom az első, kissé még ügyetlenül megformázott szavait, tanúja lehetek az első bizonytalanul megtett lépéseknek és a majdani merész elrugaszkodásának. Ugye, most már érted, édes Jézus, miért nem írtam meg, és miért nem raktam ki az ablakba a levelemet? Minden napnak az ajándékát hálásan köszönöm. Hiszek az emberek tisztánlátásában, illetve abban, hogy nem mennek el észrevétlenül a tőled kapott csodák mellett. Mint ahogy a világutazó barátnőm sem tette, aki a minap egy hangulatos ünnepi találkozót követően taxit hívott a fővárosban. Kicsit oroszul, kicsit angolul beszélő sofőr üdvözölte, akiről kiderült, Grúziából érkezett. Gondolom, Te szervezted meg ezt a váratlan és nem mindennapi találkozót kettejük közt! Mert a taxisofőr utasa azonnal lelkesen sorolni kezdte grúz utazási élményeit, a szépséges városokat és látnivalókat, külön kitérve az ott kóstolt finomságokra. A grúz férfi ekkor elsírta magát, mondván, sokan még azt sem tudják, hol található az ország, ahonnan érkezett.

Levelem végéhez értem. Hasonló szépek reményében, szeretettel búcsúzom.