Kölcsey valószínűleg elégedett lenne azzal a döntéssel, amelynek értelmében immár 34. éve ünnepeljük a magyar kultúra napját a Himnusz születésének évfordulóján. Határon túl is számos rendezvényt tartanak az ünnep alkalmából ezen a hétvégén. Idén is számos helyen próbálják felhívni a figyelmet azokra a szellemi értékekre, amelyekre méltán lehetünk büszkék. És bár a művészet autonóm dolog, önálló célokkal és önmagában létező identitással, az utóbbi években Magyarországon és nálunk is megfigyelhető tendenciák azt mutatják, hogy a nemzeti identitás elősegítésének eszközvé is válhat.

A Kölcsey Társaság 1995-ben díjat alapított a célból, hogy évente elismerje egy, a magyar kultúrában jelentős teljesítményeket elérő, a magyar és az egyetemes kultúra gazdagításán fáradozó művész teljesítményét. Most adják át a Csokonai Vitéz Mihály Alkotói Díjat, a Közösségi Díjat, a Márai Sándor-díjat, a Kultúra Pártfogója díjat, a Kultúra támogatásáért címet, nálunk pedig a Csemadok-díjat.

Komáromban a Himnusz közös szavalására invitálják az érdeklődőket. A helyi Csemadok Alapszervezete ugyanis csatlakozik a magyar Kulturális és Innovációs Minisztérium felhívásához, hogy a Himnusz születésének 200. évfordulóján, január 22-én 17 órától Kárpát-medence-szerte minél többen szavalják el egy időben nemzeti imánkat. Dráfi Mátyás színművész tart ismertetőt 16.30-tól a Csemadok-székházban Kölcsey művéről, majd az ő „vezényletével” szavalják el a Himnuszt.

Ez a vers nem azonnal került a nyilvánosság elé. Megírása után öt évvel, 1828-ban jelent meg az Auróra című folyóiratban. Igazán népszerű pedig az 1830-as években lett, és fokozatosan a nemzeti identitás egyik jelképévé vált. Olyannyira, hogy 1844-ben pályázatot írtak ki megzenésítésére, amelyet Erkel Ferenc nyert meg. Így született a mű, amelyet 1844. július 2-én mutattak be a Nemzeti Színházban. A Honderű című lap így írt róla másnap: „…Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vivandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik…” Az óhaj gyorsan teljesült. A vers és kottája rövid időn belül több kiadást is megért, a hivatalos elismerés azonban évtizedeken át késett, annak ellenére, hogy a közmegegyezés, a nép-akarat viszonylag hamar a magyar nemzet himnuszává tette a dalt. Kevesen tudják, hogy a Himnusz csak 1990-ben került a nemzeti jelképek közé a címer és a zászló mellé.

Nyilván nem szerencsés összehasonlítani a nemzeti himnuszokat tartalmi szempontból, a néplélekre gyakorolt hatás szempontjából, ám amennyiben a himnusz az adott nép karakterének tükre, talán leszögezhetjük, hogy ez az érzelmileg rendkívül telített Kölcsey-vers alapvetően pesszimista. Állítjuk ezt azzal együtt, hogy tudjuk, sokan a jövő eredményes harcaiban való bizakodást olvassák ki belőle.

Kevesen tudják, hogy a kommunista diktatúra idején Rákosi Mátyás magyar pártfőtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, „szocialista” himnusz szerzésével, mivel szerinte a címerhez hasonlóan a himnusz is változtatásra szorult. Kodály megjegyzése erre ennyi volt: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.” Ezzel az új himnusz témája lekerült a napirendről.