Azt, hogy a Tátrában nincs hó, nem a hírekből, hanem Feritől tudta meg, mikor néhány órával korábban telefonált neki. Nincs hó? – kérdezett vissza meglepetten, mintha ez lett volna a hívás tartalmilag legfontosabb része, nem pedig az, hogy a volt férje szerette volna elvinni a fiúkat magukhoz, ha már egyszer így alakult, és otthon ragadtak, program nélkül. Pedig nagyon várták már, hogy felavathassák az új sífelszerelést. Négyszer használta a többes számot ebben a két mondatban, ebből sejteni lehetett, hogy ez a Laura talán már komolyabb ügy lehet, mint a korábbiak az elmúlt három évben, amikor is a Laurák csak úgy jöttek és mentek, be sem „mutatódtak” a gyerekeknek, és valahogy a többes számot sem érdemelték ki. Laurának egyébként csak az első csajt hívták. Ironikus, hogy abban a tör-ténetben is befigyelt a Tátra, egy ott tartott szokásos unalmas kommunikációs tréning, majd a lány, aki vagy vicces kedvében lehetett, vagy nagyon is tudatos volt, amikor néhány nap-pal később elküldött a Ferinek egy remekbe szabott szelfit az első közös, ágyban töltött reggelükről. Tomika éppen az apja gépén játszott a Minecrafttal. A sok kék-zöld-barna pixeles arcú rajzolt figura elé egyszer csak bevillant az apja és egy idegen nő fotója a Mes-sengeren. Tomika nem értette, mit lát, Anna viszont annál inkább. Hó akkor sem volt a Tát-rában, ezt ismételgette Feri, meg azt, hogy az ember néha unalmában hülyeségeket csinál, mondjuk túl sokat iszik, de csakis a hó nemléte meg a meghiúsult éjszakai síelés miatt, hagyja, hogy akarata ellenére elcsábítsák mindenféle jöttment Laurák, akiknek még a veze-téknevét sem tudja, Anna hiába akarja tudni, nem az ebben az egész történetben a lényeg. Tényleg nem, válaszolta Anna, és miközben csomagolt, végig a saját lánykori nevét gyako-rolta, hogy minél gyorsabban újra megszokhassa.
Most újra egy táskába pakolt, a fiúknak elég volt egy váltás ruha, pizsama, fogkeféjük van a régi házban, legalábbis ezt mondták, de váltóruha az nincs, az apjuk nem hajlandó venni. Nekünk mindent az apa vesz így is, mondta a kisebbik nem sokkal a válás után. Nagy szemekkel bámult a gyerekre, nem értette, miért követel egy másik születésnapi ajándékot is az imént kapott mellé. Ezt is biztosan a gyerektartásból vetted, amit aputól kapsz, mondta a fia dühösen, és amikor magyarázatot követelt a volt férjétől a történtekre, az közölte vele, látszik, hogy a magas gyerektartást megítélő bíró nő volt, egy igazi szőrös lábú, véres sze-mű feminista, mert az utolsó réteg bőrt is lehúzta róla, pedig a házhitelt is ő fizeti egyedül. Hiszen a ház is a tiéd maradt, válaszolta neki egyszer, tízszer, kellett neked annyira unat-koznod abban a kurva Tátrában, fakadt ki, aztán már inkább bontotta a vonalat, ha beakadt a lemez, elég volt az egóharcból, legalábbis neki.
A gyerekek addig integettek, amíg a kocsi ki nem tért az utcából. Becsukta maga mögött az ajtót, idegen volt a csend. Az egyedül döntés, a bármit is lehet illúziója végiglengett a szo-bán, pajkosan megtáncoltatta a karácsonyfa fehér díszeit.
Akkor, ott, abban az egy percben azt érezte, hogy élnie kell, de gyorsan. Felhívni a barát-nőket, akikkel alig látják egymást, buliba menni velük, a legvagányabb ruhájában reggelig táncolni és vedelni a pezsgőt, úgy, mint mások, úgy, mint az az Anna, aki a képzeletében megtesz hasonló dolgokat olyankor, amikor nincs szolgálatban. Most ez az Anna sem volt szolgálatban, de buli helyett inkább ledőlt a kanapéra, és perceken belül már mélyen aludt. Nem kellett a kicsi légzését figyelnie, hogy rendben van-e, az órát idegesen bámulva kiszá-molnia, mennyit aludhat még az ébresztőóra reggeli csörgéséig, ami mindenhogy kevés lesz, mert sose piheni ki magát rendesen. Egy korai tűzijáték durranására és fényeire éb-redt, beindult odakinn az élet. A hűtőszekrényből elővette a szilveszteri szendvics hozzá-valóit. Megvajazott két szelet kenyeret, rájuk rakta a gyerekek kedvenc mackós morta-delláját. Hosszan nézte a mosolygós arcú felvágottat, csakis a fiúk kedvéért vásárolta néhanapján. Lassan és komótosan evett, talán máskor is így kellene, gondolta, a kabáttal együtt az előszobai szekrénybe akasztani a szolgálatos, mindig feszült anya egyenruháját, és ide már csak ezt a laza, mosolygós, minden falatot harmincszor megrágó és boldogan merengő Annát engedni be. Elbambulva nézett maga elé. A papírtányérján morzsák. Az asztalon három színes particsákó. Trombita. Egy kék asztmapipa.
Egy perccel később már a kocsijában ült, semmi sem maradt a korábbi nyugalomból, Feri nem vette fel a telefont, pedig többször is hívta, felelőtlen, mindig is az volt, gondolta, ahogy végighajtott a városon, bezzeg neki ilyenkor is készültségben kell lennie, felvenni újra azt a rohadtul szűk képzeletbeli egyenruhát, belenyugodni abba, hogy hiába akarja lenyúzni ma-gáról, lassan úgyis egyé válik a bőrével, nincsenek szabad napok, se szabad percek, nincs gondtalan alvás, álmában is meg kell hallania, ha a kicsi máshogy szedi a levegőt, tudni minden percben, hol van a gyógyszer, odaérni a napközibe akkor is, ha dugó van a város-ban és nem engedték el öt perccel korábban az irodából, hiszen három éve így döntött, vállalta, hogy mindenre egyedül marad, csak mert nem tudta lenyelni a Laurát, azt az elsőt, vagy ki tudja hányadikat is valójában. Idegesen nyomta meg a kapucsengőt egyszer, majd még egyszer. Nem próbálta meg, hogy nyitja-e még a zárat a régi kulcsa. Ferit ismerve biztosan. Az ajtóban egy idegen, barna hajú nő állt, gyere csak, hívta mosolyogva, mikor felmutatta a kezében szorongatott kis kék szerkezetet.
A házban szinte minden a régi volt, talán csak az illatok lettek idegenek. Feri odabenn a fa alatt legózott a fiúkkal, észre sem vették, ahogy belépett. Jobb mutatóujját a szája elé rakva jelezte a lánynak, hogy ne is szóljon nekik, ő már megy is tovább, programja van. Az asz-talon gyerekpezsgő, négy színes particsákó, trombita. Papírtányérok, lufimintásak. Tálcányi szendvics. Mackós mortadellás. A ház idegen, új illatát megnyugtatónak érezte. A lány ke-zébe adta az asztmapipát, a Feri fogja tudni, mi a teendő, ha kellene, mondta, és boldog új évet kívánva elbúcsúzott tőle.
A főtér mellett egy kis utcában leparkolta az autóját, hagyta, hogy magával sodorja az ün-neplő tömeg. Idegen emberekkel számolt vissza éjfélkor, velük énekelte a himnuszt, üvöl-tötte torka szakadtából, hogy boldog új évet. Az idő lehűlt, de nem fázott, holott az egyen-ruháját az imént a fogasra akasztva ott hagyta a házban. Talán majd ez a Laura felveszi, amikor kell. Vagy éppen a Feri. Ha nem ma, valamikor egyszer. A szekrényében odahaza úgy is akad belőle egy másik az otthoni szolgálatokra.