Hollywood előszeretettel forgat filmet saját magáról, és Damien Chazelle rendező munkájában sem először kap kulcsszerepet a filmipar: a La La Landet követően (Chazelle közben tett egy kitérőt a Holdra Neil Armstrong biográfiájával, a 2019-es Az első emberrel) ismét Los Angelesről készített filmet. Most a húszas évek végére, a harmincas évek elejére utazunk vissza: a némafilmek korszakának végén járunk, amikor a filmstúdiók kezdenek átállni a hangosfilmek gyártására. Erről az éráról készült már nevezetes film, ráadásul a filmtörténet egyik leghíresebb alkotása – Stanley Donen 1952-es Ének az esőben című musicale. Bár meg is jelenik a Babylon zárójelentében, Chazelle nem a híres musical naiv romantikáját szeretné idézni. Filmje sokkal szélesebb kontextusban mozog, szereplői filmcsillagokra tesznek utalást és a kor égető kérdései is felmerülnek – bár az is egyértelmű, hogy a készítők szándékában nem az állt, hogy történelmileg hiteles film készüljön.

Hivatalosan ugyan nem jelölték meg forrásként, de a produkció az avantgárd filmrendező, Kenneth Anger 1959-es Hollywood Babylon című könyvéből merít. Anger ebben a huszadik század első felében élő hollywoodi csillagok botrányait részletezi, meglehetősen szenzációhajhász módon – időközben a könyv számos állításáról bizonyosodott be, hogy hamis.

De nézzük a korszakot. A némafilmek kora kétségkívül Hollywood egyik legizgalmasabb időszaka. Ekkorra kialakult már a sztárrendszer, a stúdiók egymással versengenek, hogy melyik színész imázsa diktálja majd a trendeket. Az ő jellemük és kinézetük határozza meg a történéseket: a forgatókönyveket már a színészekre írják, és a nézők a színészek miatt váltanak jegyet a filmre. Működik már a tömeggyártás, épülnek a hatalmas filmszínházak.

Chazelle egy utolsó, dekadens pillanatként ragadja meg. A technológia lassan eléri azt a szintet, hogy a mozgókép mellé társítsanak a hangfelvételt, ami komoly változásokat sejtet a stúdiók munkafolyamatában. Közeleg a 30-as évek gazdasági válsága, mikor a kormányzat egyre erősebb nyomást gyakorol majd a filmiparra, hogy a filmek pozitív hatással bírjanak a társadalmi normákra – a cenzúrát 1934-ben vezetik be, innentől a Produkciószabályozó Igazgatóság hagy jóvá minden egyes forgatókönyvet. Emellett a filmipar elkezdi a B kategóriás filmek gyártását, mely kisebb költségekkel és alacsonyabb kockázattal jár.

A történet középpontjában három szereplő áll, útjaik hol gyakrabban, hol ritkábban keresztezik egymást. A Rudolph Valentinora emlékeztető Jack Conrad (Brad Pitt) a némafilmek sztárja, az M.G.M. filmstúdió üdvöskéje. Haját oldalra fésüli, finom kis bajusza van és iszik, mint a kefekötő, ennek ellenére kasszasikerekkel és romantikus kalandokkal teli karriert tudhat a magáénak – bár ő úgy érzi, csillaga nincs még leáldozóban. A fiatal, öntörvényű Nellie LaRoy (Margot Robbie) karrierje épp most indul: Nellie színésznő akar lenni és ezért, úgy tűnik, bármire képes. Aztán hirtelen az ölébe hullik a lehetőség, amit ki is használ. Kiderül, hogy óriási adottsága van a színészethez – bár az is lehet, hogy csupán annak a képességének köszönhetően válik belőle sztár, hogy parancsszóra bármikor el tudja magát sírni kamera előtt. Manny Torres (Diego Calva) mexikói bevándorló, aki apró-cseprő munkákat intéz a stúdió háza táján, fülig szerelmes Nellie-be, majd Jack felveszi asszisztensnek. Remek problémamegoldó készségének köszönhetően rövidesen már az egyik filmstúdiónál, magas beosztásban egyengeti tovább Jack és Nellie karrierjét. Jack fölött lassan eljár az idő, Nellie öntörvényűsége pedig nem felel meg az új, pénzes, finomkodó befektetők igényeinek, hármójuk közül Manny az egyedüli, aki sikerrel veszi az új korszak akadályait.

Nagyjából ez a történet fő vonala, emellett a film rengeteg kérdést érint – bár válaszokat ezekre ritkán kapunk. Felmerül a filmipar és az elit kultúra közti törésvonal: vajon művészet-e a film, ha a tömegek ízlését szolgálja ki? Kap-e helyet a fekete színész a hollywoodi filmiparban? Feltűnnek a kritikusok és a sajtó is, akik bármikor derékba törhetik egy filmcsillag karrierjét. Valami evidensen rossz ebben a világban: a színészek lassan továbbállnak, Európában próbálnak szerencsét – vagy egyszerűen csak menekülnek.

Azt, hogy ki a hunyó, nem tudjuk meg – kapunk azonban érzékeket némító, extravagáns jeleneteket, ahol a rendező gigászi túlzásokba esik. A hú- szas évek dekadenciája, a dzsessz-korszak a filmipar egyik kedvenc inspirációs forrása, melyet számtalanszor csűrtek-csavartak és keverték a mai kor ízlésére (gondoljunk csak Baz Luhrmann A nagy Gatsbyjére). Chazelle verziójában a filmesek éjjel hihetetlen partikra járnak, ahol hegyekben állnak a drogok, pucér testekből különböző testnedvek törnek elő, majd ahogy megvirrad a kaliforniai hajnal, a színészek elindulnak a forgatás helyszínére. Ez azért egy kissé – mondjuk ki – infantilis verziója a kornak. Igen, ittak és drogoztak a húszas években (is) a színészek (is) – és? Ez a legtöbb, amit el szeretnénk róluk mondani?

Chazelle egy eposzt szeretett volna készíteni Hollywood egyik legérdekesebb időszakáról, ehelyett egy háromórás katyvaszt kapunk: a filmrendező pocsék ízléséről tanúskodó babiloni zűrzavart.