2019-ben az Új Szó hasábjain Zászlós Gábor indított egy vitacikksorozatot Magyar választási blokkot címmel, melyben a szlovákiai magyar parlamenti képviselet jövőjéről értekeztek véleményformálók. Tekintettel arra, hogy az identitásválság és kilátástalanság továbbra is jellemző közéletünkre, időszerű lenne újra ütköztetni a véleményeket. E sorok szerzője már akkor is egy konkrét választási modellt javasolva kapcsolódott be a sorozatba.
A Szövetség kinyilatkoztatta, hogy a mihamarabbi időpontot tartanák szerencsésnek az időközi választásra, sőt az exhidas Simon Zsolt-féle Magyar Fórummal el is kezdtek tárgyalni egy esetleges közös listáról.

Elnézve a felvidéki magyar politikum állapotát, egyáltalán nem tűnik úgy, mintha jó kondíciókkal vágnának neki a megmérettetésnek. 2022-ben az egyes közvélemény-kutató ügynökségek átlagosan 3,6%-os támogatottságot mértek a Szövetségnek, míg a Magyar Fórumnak alig 1,5-öt. Az AKO ügynökség januári preferenciái még  borúsabb képet festenek. A Szövetség 2,1%-on, a Magyar Fórum 1,9%-on áll.

Ezeknek a mutatóknak az okai megannyi tényezőre vezethetők vissza, a Szövetség egyes platformjai közti belső feszültségtől kezdve az alkalmatlanságon át az ellentmondásos, kaotikus kommunikációig és a következetlen politizálásig. Meglátásom szerint a legfontosabb ok ugyanakkor az egyes politikusok hitelességi indexének mélyrepülése.

Mivel értékrendileg, világnézetileg egymástól meglehetősen távol álló felek léptek egymással kényszeredetten szövetségre, mindenkinek rengeteg kompromisszumot kellett kötnie. Ez akár pozitívumként is hathatna, ha nem érződne a paktumszerűség. A párt egyes szervei megbénítják annak hatékony működését, így tulajdonképpen működésképtelenségét is garantálják. Az MKP kezdeményezte a blokkoló tényezők, a platformok és a grémium rendszerének felszámolását, ám úgy tűnik, ez kudarcba fulladt – éppen a blokkoló szervek miatt. Itt a felvidéki 22-es csapdája: csak úgy lehet felszámolni a párt gátló tényezőit, ha nem akadályozzák meg, ha viszont nem gátolnák meg, akkor nem lenne mit felszámolni. („Aki őrült, le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell” – írja Joseph Heller A 22-es csapdájában.)

Ezek a hibás mechanizmusok egyértelműen az egyesülés elhibázott tárgyalási folyamatainak eredményeként születtek. Ami viszont még ennél is aggasztóbb, hogy az önblokkolás mellett kőbe vésték a parlamenti lista felállításának az elvét is. Tehát már most tudva levő, ki foglalja el a pártlista első 20 helyét. A 3:2:1 arányosság ellenére itt az MKP-nak például nincs 50%-a. Sajnos ebből látszik a leginkább, hogy egyedül a parlamenti mandátumszerzés vágya motiválja valamennyi szereplőt ebben a történetben, és Forró Krisztián kedvenc „nem cél, hanem eszköz” szavajárása sem feltétlenül állja meg a helyét. Egyetlen cél lebeg valamennyi jelölt előtt: parlamentbe jutva 5 ezer eurós fizetéshez jutni.

Ezt a fajta politikai „hiéniz­must” és a vele járó hitelességi problémákat egyetlen módszerrel lehetne csak feloldani és megszüntetni, mégpedig ha a nép kezébe adnák a döntés jogát. Más tájakon erre alkalmas intézmény az előválasztás rendszere, ám a szlovák választási rendszer ad egy másik, sokkal hatékonyabb módszert is a választók kezébe: mégpedig a karikázás lehetőségét (preferenciaszavazatok). Ha egy jelölt szavazatai elérik a listára leadott szavazatok 3%-át, elkezd felfelé mozogni a listán. Így gyakorlatilag az abszolút demokrácia szabályai érvényesülnek, és aki a legtöbb karikát kapja, az jut mandátumhoz, ha pártja eléri az 5%-os küszöböt (ami a magyar pártoknál ugyebár erősen kérdéses).

Igen ám, de akik a lista elején szerepelnek, sokkal könnyebb helyzetben vannak. Ezért is hatalmas a könyöklés általában a pártoknál. Egyedül Igor Matovičnak volt elég bátorsága ahhoz, hogy magát és pártjának valamennyi korábbi parlamenti képviselőjét a listájuk legvégére helyezze. A képlet egyszerű: akinek van elegendő társadalmi beágyazottsága, támogatottsága, annak nem okoz gondot a végéről is begyűjteni a karikákat, akinek nincs, arról pedig ítéletet mondott az Isten adta nép.

Ha tehát a Szövetség fel szeretné oldani a hitelességi problémaként jelentkező gordiuszi csomót, valamennyi vezetőjét, elnökségi tagját, törtetőjét a lista végére sorakoztatja. Sőt ezzel megoldódhat akár Gyimesi György és Simon Zsolt (és pártja) elhelyezésének a dilemmája is. Ha minden parlamenti ambíciókat dédelgető jelentkező a lista végén helyezkedik el, és valóban a nép kezébe helyezi a sorsát, kristálytisztán megmutatkozik a tényleges politikai súlyozás és a társadalmi támogatottság.

Ehhez kell némi bátorság. Sőt! De akiben nincs ennyi kockázatvállalás, attól hogyan lenne elvárható, hogy a parlamentben karakán módon védje a magyar érdekeket?

S hogy ki szerepelne így a lista elején? Javaslatom szerint szimbolikus társadalmi jelentőségű személyek: művészek, az egyházak képviselői, társadalmi szervezetek nem politizáló vezetői, diákönkormányzati vezetők, egyetemi tanárok, rektorok, intézmények igazgatói stb.

Duray Miklósról mindenki megemlékezett és méltatta a döntését, hogy amikor kellett, hátra lépett egyet, hogy a közösség előre léphessen. Tessék Duray példáját követni! Hátra arc, Szövetség!

Csonka Ákos
A szerző publicista, zselízi önkormányzati képviselő, a Via Nova elnökségi tagja