Nem a múlt, az önmagunk felé irányuló ostorcsapások a lényegesek, hanem a kialakult élethelyzet, s az, hogy mit kezdesz vele. Az önismeretet nem a könyvekből tanuljuk. Jó irány- és ötletadók, felhívják a figyelmünket, mit és hogyan lenne célszerű tenni, alakítani, változtatni, szembenézni, fordítani. A tudás azonban mindaddig, amíg nem alkalmazzuk, csupán elmélet. A legjobb tanítónk mindig az élet, s ő tart elénk tükröt is.

Te vajon mersz tanulni? Mersz belenézni ebbe a tükörbe? A legtöbb esetben az élet lehetőséget ad arra, hogy mindezt önként megtegyük. Amikor viszont már sokadjára megkaptuk a lehetőséget, és mégsem tanultunk, néztünk bele a tükörbe, megkapjuk a végső leckét. Olyan helyzet keletkezik, teremtődik, amiben valóban meg tudod tanulni a tanulnivalót. Mondhatnám azt is: a sok lehetőség után eljön a kötelező feladat.

A kényszerű helyzetben, amikor bajba kerülsz, akkor tudod meg igazán, milyen ember is vagy valójában.

Mersz végre belenézni, szembenézni? Vagy az ismétlődő sorozatot még akkor is a sors kegyetlen játékának tulajdonítod? Továbbra is a körülményeket okolod a helyzetért? Vagy meglátod végre, mit akar tanítani az élet, alakítani rajtad a sors? A magam részéről csak annyit tudok mondani, nem az ítélet a fontos, csakis a haladás. S még valami. Nézz bele abba a tükörbe, s merd meglátni a saját szerethetőséged. Az élet ugyanis sosem akar ártani, mindig a szeretet nevében, a szeretetre tanít. Ha hagyod, ha szembe tudsz vele nézni.

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép