Nem róhatjuk fel az amerikai hírszerző közösségnek, hogy a 2023-ra vonatkozó éves kockázatértékelésük túl szűk fókuszú vagy túlságosan optimista lenne. A növekvő Kínától, az orosz agressziótól és Irán nukleáris ambícióitól kezdve az éghajlatváltozásig, a jövőbeli világjárványokig és a nemzetközi szervezett bűnözés csápjainak szembeszökő terjedéséig az elemzés legalább olyan átfogó, mint amennyire aggasztó.

Mégis, amikor március 8-án a Szenátus Hírszerzési Bizottsága előtt beszélt, Avril Haines, az Egyesült Államok Nemzeti Hírszerzési Igazgatója (a hivatalt betöltő személy az USA valamennyi hírszerző ügynökségének és szervezetének a vezetője, egyben az USA hírszerzési bizottságának az elnöke) egyáltalán nem volt visszafogott. Teljesen világossá tette, hogy a Biden-adminisztráció Kínát „páratlan kihívásunknak”, az országot érintő fő nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekinti.

Ha maga az éves kockázatértékelés kevésbé tűnik kategorikusnak, az azért van, mert egy összegzett, harmonizált nézetet képvisel. A szakértői vélemények közti eltérések és a 18 hírszerző ügynökség egymás közti bürokratikus harcai együtt járnak ezzel a tevékenységgel, ami aztán kompromisszumkészséget igényel mind a megfogalmazásban, mind a tartalomban. Miután jómagam az Országos Hírszerző Tanács tagjaként több olyan találkozón elnököltem, amely az egyes hírszerző ügynökségek értékeléseit volt hivatott koordinálni, tanúsíthatom, hogy az egyeztetést igencsak heves viták kísérik. Ahogy azt is elmondhatom: egy ilyen eltökélt gyülekezetben valamiféle konszenzusra jutni igazi művészet.

Ám bármennyire fontos a bizonyítékokról és a nyelvezetről vitatkozni, mindez már  az elemzés első pontjánál háttérbe szorul: az első lényegi pontban ugyanis ki kell deríteni, hogy a végterméknek milyen kérdésekkel kell foglalkoznia. Az erre a kérdésre adott válaszok egy része természetesen az elnöktől és más kulcsfontosságú döntéshozóktól függ. 67 milliárd dolláros költségvetéssel a hírszerzés legalább ennyivel mindenképpen tartozik az adófizetőknek. A feladat azonban megköveteli a tények és a következményeik józan vizsgálatát is, függetlenül attól, hogy ezek összhangban vannak-e a kormányzat nézeteivel. És e tekintetben az idei kockázatértékelés az adósunk maradt.

A Fehér Házhoz hasonlóan a hírszerzés értékelése is azokat a fenyegetéseket hangsúlyozza, amelyeket Hszi Csin-ping kínai elnök konfrontatív megközelítése és Kína katonai, gazdasági és technológiai képességeinek a fejlődése jelent. Jóval kevésbé van rálátása Kína belső problémáira és arra, hogy ezek mit jelenthetnek Hszi rezsimjére nézve. A kockázatértékelések során ez a mulasztás akár még érthető is lehet. De ha arról van szó, hogy a politikai döntéshozók és az átlagos amerikaiak jobban megértsék országuk legjelentősebb globális versenytársát, Hszi hazai nehézségeit nem lehet pár mondattal vagy egy kézlegyintéssel elintézni.

Nézzük meg kicsit közelebbről Hszi tervét, amely – több évtizedes hatalmas beruházások után – a kínai ingatlanszektor átalakítására vonatkozik. Michael Pettis, a Carnegie Alapítvány elemzője szerint az ágazata kínai GDP egyharmadát teszi ki, de rendkívül túlfújt, így alulteljesítő. Két évvel ezelőtt a kínai hatóságok megpróbálták visszaszorítani a túltőkésített ingatlanfejlesztő cégek további hitelfelvételét, ami több milliárd dolláros fizetésképtelenséget, csődhullámot eredményezett, ennek következtében rengeteg nagyvárosban maradtak félbehagyott ingatlanprojektek, illetve fontos projektek sora csúszott. A nagy fejlesztők közül sokan még mindig küszködnek, hasonlóképpen, mint az önkormányzatok, amelyek hatalmas adósságokat halmoztak fel a megrendeléseik finanszírozásával összefüggésben.

Még Kína saját, furmányosan szerkesztett hivatalos gazdasági statisztikái is hatalmas, gennyes problémáról árulkodnak. Kína 31 tartománya 5,1 billió dollár adósságot halmozott fel a fejlesztések finanszírozására, és ez a lazán értelmezett „végösszeg” nem tartalmazza a további, úgynevezett helyi önkormányzati finanszírozási eszközöket. Ezeket a mérlegen kívüli, gyakran projekttársaság formájában működő entitásokat a tartományi önkormányzatok arra használják, hogy rajtuk keresztül kérjenek kölcsönt a bankoktól, és rajtuk keresztül értékesítsenek kötvényeket, miután maguk már jelentős hiteleket vettek fel ingatlan- és infrastrukturális projektek finanszírozására. A Nemzetközi Valutaalap szerint a helyi önkormányzati finanszírozási eszközökhöz kapcsolódó teljes adósságállomány mára csaknem 10 billió dollárra nőtt.

Ezek a vörös tintával jegyzett számok pedig legalább akkora politikai gondot jelentenek, mint amekkora pénzügyi problémát. Ha a helyi önkormányzati finanszírozási eszközöket tekintjük, 790 milliárd dollár értékben járnak le kötvényeik az idei évben, és további 70 milliárd dollárnyi offshore adósság rendezése válik esedékessé 2025-ig. Az ingatlanfejlesztőknek való telekeladások régóta a helyi önkormányzatok fő bevételi forrásai. A közelmúlt bedőlései most arra kényszerítik őket, hogy csökkentsék a fizetéseket, a nyugdíjakat, visszafogják a szolgáltatásokat és az egészségügyi ellátást, ha törleszteni akarják az adósságokat.

A megszorítások több városban tüntetéseket váltottak ki – és nem csak a munkavállalók és a nyugdíjasok idegesek. Kína feltörekvő középosztálya az elmúlt években nagy befektetési lehetőséget látott az ingatlanpiac fejlődésében, így az országban ma közel 90%-os a saját tulajdonú lakások aránya. A nyilvánvalóan túlterjeszkedett, a reális keresleten messze túlnőtt ingatlanszektor problémái most ezt a réteget sújtják a legkeményebben. Mivel a kínai háztartások eszközeinek 70%-a ingatlanban van lekötve, a tulajdonosok azt tapasztalták, hogy a megtakarításaik egyre zsugorodnak.

Válaszul a kínai kormány tavaly novemberben ismét enyhítette a hitelezés szabályait, hogy élénkítse az ingatlanpiacot, aminek eredményeképp januárra megállt a lakásárak 16 hónapos folyamatos csökkenése. A potenciális vevők azonban továbbra is óvatosak. Egy sor befejezetlen projekt még mindig hatalmas csúszásban van, és mindenki emlékszik a tavalyi nagy tiltakozásra, amelyet a reménybeli lakástulajdonosok indítottak: olyan lakásokra vettek fel – előre – nagy összegű jelzáloghiteleket, amelyek talán soha nem készülnek el.

Az újabb elakadt projektek és az akadozó eladások nem sok jót vetítenek előre 2023-ra sem.

Abban biztosak lehetünk, hogy Kína egyéb rövid és hosszú távú belső problémáihoz hasonlóan – gondoljunk csak a fiatalok növekvő munkanélküliségére, az aggasztó demográfiai mutatókra, azon belül is elsősorban a társadalom fokozatos elöregedésére – az ingatlanszektor gondjai sem jelentenek közvetlen veszélyt Hszi uralmára vagy a Kínai Kommunista Párt hatalmára. De nyilvánvalóan problémát jelentenek a terveire nézve, a kül- és belpolitikai szándékait tekintve. A zéró Covid-politika elleni tavaly év végi tömeges tiltakozásokat követően a kínai tisztviselők tisztában vannak a politikai kockázatokkal. Hszi alatt a kommunista párt megerősíti a jelenlétét a kínai minisztériumokban, a vállalkozások tanácstermeiben, emellett egy sor ún. reform szigorította az információkhoz való hozzáférés feltételeit, merevítette a hivatali hierarchiát.

Röviden: az amerikai hírszerzés egyébként jól tálalt, nem titkosított éves kockázatértékelésének érdemes lett volna mélyebbre ásnia. A beszámoló – helyesen – Kína katonai, gazdasági és technológiai képességeinek a fejlődésére összpontosít, ám meglehetősen szemellenzősen tekint Kína belpolitikai problémáira. A Kongresszus és a közvélemény megérdemelné, hogy betekintést nyerjen a Hszi rezsimje előtt álló kihívásokba. Mert már mindannyian tudjuk: ami Kínában történik, az nem marad Kínában.

Kent Harrington
A szerző nemzetbiztonsági elemző, a CIA egykori ázsiai állomásfőnöke és közügyekért felelős igazgatója

©Project Syndicate