Nagyon szerettük, csak azt nem értettük, hogy miért van ez így. Amikor aztán elérkezett a nagypéntek, világossá vált számunkra: Ez Jézus szenvedésének és halálának napja. Szenvedés – halál. Nem szeretünk róla beszélni, ha csak lehet, kerüljük a témát. Pedig az élet velejárója. Aki szeret, az vállalja a szenvedést szeretteiért. Egy édesanya mennyit kibír, elvisel gyermekeiért! Édesapa az éjszaka kellős közepén is bestartolja az autót, hogy elvigye az ügyeletre hozzátartozóját. A szülők szüntelen éberen óvják gyermekeiket. Áldozatokat hoznak értük. Feláldozzák a szabadidejüket, a kedvtelésüket, csakhogy családtagjaiknak mindent bebiztosítsanak. Az áldozat meghozatala átszövi mindennapjaikat. Akkor vajon miért tűnik számunkra olyan távolinak, megfoghatatlannak, felfoghatatlannak Jézus szenvedése és keresztáldozata? Isten miért engedte, és engedi meg ma is a szenvedést? Azért, hogy tanuljunk belőle. Példát adott az embereknek, hogy a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetből is van kiút, van remény, van cél, van jövő! A feltámadás! Egy betegségből való felépülés, mely meghozza az enyhülést, egy műtét után az első megtett bizonytalan lépések… mind-mind egy-egy apró feltámadás. Ha egy megrázkódtatás ér, amikor úgy érezzük, hogy összecsapnak a fejünk felett a hullámok, nem sikerül semmi, abban a helyzetben találjuk magunkat, ahogyan Jézus érezhette magát a kereszten: elhagyottan, árván. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ám a mondatnak van folytatása! Jézus egy zsoltárt imádkozott a kereszten, amelynek végkicsengése a megváltásba vetett bizalom kifejezése. Megszabadulunk betegségeinktől, fájdalmainktól, és újra elindulunk. De már nem leszünk ugyanazok, akik voltunk! Egy új élettapasztalattal gazdagodva megyünk tovább. A lelkünk alakul, fejlődik. Ha engedjük! Ha megengedjük, hogy Isten – mint a fazekas az anyagot a korongon –, formálja lelkivilágunkat, látásmódunkat, meggyőződésünket, elveinket… Ha megengedjük. De gyakran az történik, hogy átesünk a ló túlsó oldalára, beleveszünk a problémáinkba, az önsajnálatba, sopánkodunk, panaszkodunk, és saját magunk állítunk gátat a változásnak. Sokan viszolyognak a szenvedéstől, nem fogadják el, lázonganak ellene, felelőst keresnek, másokat hibáztatnak… A nagypénteki események elszomorítanak, melankóliába döntenek. De éppen akkor, amikor a legmélyebb ponton vagyunk, egyszer csak jön valaki, és elgördíti a hatalmas követ, beáramlik a fény, elérkezik az újjászületés pillanata. Csak türelmesen ki kell várni a harmadnapot. Nem kell félni a sötétségtől, a magánytól, a csendtől! Akkor, abban az állapotban készülődik az új, a jobb, a szebb, az értékesebb. Lehetősége egy új kezdetnek. Ám ez a nagypéntek nélkül nem valósulhat meg. Újra és újra… már ki tudja hányadszor… csak ki kell várni. Nyugodtan, békésen. Mert a nagypéntekben már elő van készítve a feltámadás!

Meleg Mária
(A szerző a pozsonyi Duna Utcai Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium hitoktatója)