Mint kiderült, így van ezzel Gergő barátom is, aki egy baráti – amolyan rendhagyó farsangi – bormustra alkalmával nem mindennapi sztorit osztott meg velem egy kancsó rizling mellett.

Mint mondta, egy alkalommal a feleségével már a tavaszjós mackó viselkedéséről szóló híreket lesték, ám a gyertyaszentelőhöz kapcsolódó regulák intelmeiről valahogy megfeledkeztek. Így történt, hogy se rőzsét, se ízíket nem készítettek be, tehát a kályhába sem tudtak este tüzet gyújtani. S hogy kerek legyen az egész, valahogy arról is megfeledkeztek, hogy a hálóban legalább napnyugtakor bezárják a reggelenként rendszerint szellőzőre állított ablakot.

– Össze is koccantak este a fogaink – emlékezett nevetve Gergő –, amikor a nejemmel bevackoltunk a jéghideg takaró alá. Emma zsörtölődött csöppkét, de hortyogása jelezte, megbékélt a helyzettel. Bennem viszont egy régi-régi éjszaka emlékeit elevenítette fel a szokatlan didervacc. Legutóbb – ha jól számolom, vagy negyven évvel ezelőtt – egy takaros, manzárdtetős vidéki ház akkortájt divatos, tetőtéri szobácskájában voltam kénytelen alkalmi szállásadóim jóvoltából csecsemőpózban eltölteni egy éjszakát. Egészen pontosan egy népes pocikcsalád fűtetlen, dunyha-összkomfortos – gyanítom, illegális – társbérletébe csöppentem. Cincogiék becsületére legyen mondva, ellenvetés nélkül átengedték az ágy nagyobb részét, szerényen meghúzódva a dunyha jobb sarkában. Mint később kiderült, még a papírfecnikből épített, textilfoszlányokkal gondosan kibélelt, már előmelegített fészküket is hátra hagyták derékmelengetőnek. Amit bizony elfelejtettem megköszönni – szabadkozott a barátom.

Merthogy Gergő reggel panaszos cincogásra, nagy jövés-menésre ébredt. A népes egércsalád apraja-nagyja az ablakpárkányon telelő, cserepes muskátlik között felfedezett, ismeretlen, élettelen fajtársak körül tüsténkedett. A vélhetően idegen területre tévedt, élelmet és megfelelő menedéket kereső, szerencsétlenül járt egerek – ránézésre anya és nyezege, kései sarja – minden bizonnyal belefáradtak a sikertelen kutatásba. Szorosan egymáshoz bújva, testük melegében, egymást bátorító szívdobbanásukban és a csábító muskátliavarágyban remélték megtalálni sorsuk jobbra fordulását.

– Sajnos tévedtek – summázta barátom keserűen. – Ha kicsit kitartóbbak, talán sikerül túlcincogniuk a valószínűleg elég hangos vacogásomat, vagy legalább felkelteniük a „háziak” érdeklődését. A dunyha alatt, lábtól a bal sarokban, tutira került volna hely a csonka egércsaládnak – mondta és felemelte a poharát. – Az emlékükre.

Követtem a példáját, azután szedelőzködni kezdtem. Ám Gergő elmosolyodott:

– Szerintem akad itt még egy nyelet itóka – tárta szét a kezét –, meg persze a történetet is szeretném befejezni. Bő egy évvel később ugyanis, amikor abban a bizonyos manzárdszobás vidéki házban, egykori alkalmi szállásadóimtól megkértem a feleségem kezét, harsány nevetésben tört ki a család. Beleértve leendő sógoraimat is. – A mamának megint igaza lett – harsogták egymás szavába vágva. – Mindig azt mondta, amelyik legény a padlásszobában kibír az ő dunyhája alatt egy éjszakát, és reggel nem rohan el hanyatt-homlok, az bizony megmarad.

– Nos, barátom, így lettem harmadik vő Emma családjában – kacsintott Gergő, miközben a közeli polcról óvatosan leemelt egy vastag porréteggel borított palackot.

– Hatéves cabernet sauvignon – mondta hangsúlyos nyomatékkal és kérdő tekintettel.

Az vessen követ rám, aki nemet mondott volna.