A gyerekkori minták szerepe

Akinek az emlékei között az szerepel, hogy tavasszal a család kirándulni megy, délután olvasgat, zenét hallgat, vagy a kertben ül a napsütésben, annak nem lesz nehéz követni ezt a mintát. Aki azonban azt látta, hogy a tavasz egyet jelent az ablakpucolással, a függönymosással, a nagytakarítással és aztán a kamra átrendezésével a nyári lekvárhoz, maga is küszködhet azzal, hogy a tavaszi hónapokban hogyan szakítson időt önmagára.

A nők életében a kötelező házimunkák mindenekfelett! – volt a vezető parancs, hiszen húsvétra mindennek ragyognia kellett. Talán nem is volt szempont, hogy ki mennyire fáradt, mert a feladatok mindig elsőbbséget élveztek. Egyesek talán át is alakították érzelmi attitűdjüket, hogy azt tudják mondani: nekem feltöltődés, ha főzhetek mindenkire, nem baj, ha ötkor ébredek, és délután hatkor teszem le a konyharuhát.

Miért nem képviseljük az érdekeinket?

A pihenés és a feltöltődés – elméletileg – mindenkinek jár. Az ellenben, hogy hogyan szervezzük, mikorra időzítjük és hogyan védelmezzük, attól függ, mennyire gondoljuk, hogy valóban szükségünk van rá. Ez olyan tudattalan érzelmi folyamat, melynek első lépcsőfoka az, hogy természetessé váljon: én is megtehetem, hogy megjutalmazom saját magam. Ehhez azonban jól működő önbizalom szükséges, mely segít abban, hogy a saját érzelmi érdekeinket képviselni tudjuk. És igen. Még akkor is, ha először magunk is furcsának érezzük.

Kati 42 éves. Egyszerre feleség és kamasz gyerekek édesanyja, panaszai között állandó fáradtság és szorongások. Elmondása szerint, mikor közeledik a tavasz, ólmosnak érzi a végtagjait, legszívesebben délután is pihenne, de nem lehet. Kérdésemre, hogy miért nem, csak mosolyog.

„Hogyan tehetném ezt meg? – kérdezi aztán. – Be kell indítanom a mosógépet, előkészítem a vacsorát, közben azon gondolkodom, hogy minden rendben van-e, nem felejtek-e el valami fontosat? A férjem is szereti, ha rendben a lakás, ha a konyhapult nem morzsás, ha a cuccaink nincsenek szétdobálva, ha a szárítóról a ruhák eltűnnek, és van vacsora az asztalon… Ő nagyon sokat dolgozik, nem tehetem meg, hogy nem csinálok semmit.”

Annak elképzelése, hogy jobban is el lehetne osztani a feladatokat, és időt is teremthetne saját magára, szinte lehetetlen számára. Mint mondja, már mindenki megszokta, hogy ő ilyen. Feküdni még betegen sem tud, igyekszik akkor is mindent megcsinálni, hogy ne maradjon semmi a család többi tagjára. Hogy miért nem? Mert nekik is sok dolguk van.

Nem csak Kati azonban az egyetlen. Ilyen helyzetek millió családban lejátszódnak. Az anyák – mint akiket robotpilóták vezérelnek – mindent megtesznek családtagjaikért. Sok édesanya mindenre megkérhető, ritkán mondanak nemet, ha kell akkor éjszakáznak, plusz energiákat áldoznak be másokért. Mindeközben a környezetük általában szereti is, hogy ilyen mértékben támaszkodhat rájuk. Az édesanyák úgy áldozzák fel magukat mások céljaiért, hogy annak erőfeszítései legtöbbször nem is látszanak, tehát előbb-utóbb mindenki természetesnek veszi, hogy ezt nyújtják. Változtatni ezért is nehéz.

Hogy lehet átírni a forgatókönyvet?

Ajánlott úgy kezdeni, hogy végiggondoljuk, mikor voltunk elsők önmagunk számára. Ha azt látjuk, hogy az életünk valójában a család-munka-rokonok háromszögében zajlik, és folyamatos készenléti állapotot jelent, akkor érdemes elszántan nekiállni egy új forgatókönyvnek. Kezdetben talán a hétvége az, ahol egy-két órát könnyebbnek látszik majd felszabadítani. Ez alatt az idő alatt töltődést segítő tevékenységeket kellene csinálni, de úgy, hogy az különbözzön az addigiaktól. Nem lehet tehát összedobni pihenésül egy gyors pogácsát, vagy növényeket átültetni. Olyasmit kellene kitalálni, mint az olvasás, egy film megnézése, séta vagy kulturális program. Valami olyat, ami megnevettet és elgondolkodtat.

Mások szemében

Aki állandóan mások szemében akar jónak látszani, az a szorongást és a félelmet sokkal jobban ismeri, mint az elégedettséget vagy a biztonság érzését. Ha ilyennek látja önmagát, akkor erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy változzon a helyzet. Pozitív haszonnal jár, ha néha elgondolkodunk, mi történt aznap és a „nemet mondás” szempontjából is végigelemezzük a beszélgetéseinket.

A valóság azonban azt mutatja, hogy nem szoktuk analizálni az életünket, sem végiggondolni a napjainkat. Az emberek többsége általában tekeri a napokat egymás után, várja a hétvégét és a szabadnapokat, de az önreflexió – a saját érzelmeinkre adott belső válaszaink értelmezése – elmarad. Mintha nem is akarnánk tudni, hogy igazán hogyan érezzük magunkat, nem is akarjuk látni a valóságot.

Nehéz, de nem lehetetlen

Amikor őszintén szembenézünk az érzéseinkkel, nyilván látjuk majd, mennyi energiát ölünk abba, hogy a szeretetreméltóság érzését előállítsuk.

Aki bízik önmagában, és elhiszi, hogy nem kell állandóan az elvárásokat figyelnie, sokkal könnyebben éli meg majd a napjait.

Miután ezek nagyon erős tudattalan érzelmek, nem megy egyik pillanatról a másikra, hogy bátran szembenézzen egy másik típusú érzelmi működéssel, hiszen annak következményeit beláthatatlanul ijesztőnek találhatja. De érdemes megváltozni, hiszen jóval több öröm és felszabadultság lesz majd a jutalma. Egy párkapcsolatban vagy családban lehet arról beszélgetni, hogy az anya is ember, vagyis vágyhat pihenésre, töltődésre. Ha pedig nem süt a hétvégén, még nem jelent semmi komolyat, csak annyit, hogy szeretne mást csinálni.

A családi forgatókönyvek valóban régiek és begyakoroltak, ugyanakkor átalakíthatóak, de csak akkor, ha következetesek vagyunk, ha nem tágítunk az elképzeléseinktől, és hitelesen tudjuk azt mondani: változtatni szeretnék.

Tari Annamária pszichoanalitikus