Tudni kell, hogy a Duna elterelése (1992) után Magyarország a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, és mindent abba az irányba fordított, hogy igazolni tudja az elterelés katasztrofális hatásait, a Szigetköz elsivatagosodását, ami kétségkívül be is következett volna gyors rehabilitáció nélkül. Az elterelés utáni napokban ugyanis azonnal eltűnt a víz a szigetközi hullámtérből és a mentett oldali vizes élőhelyekről egyaránt, tömeges volt a halpusztulás, valóban katasztrófahelyzet alakult ki egyik óráról a másikra.

A helyiek mégsem nyugodtak bele abba, hogy hosszú évekig a nemzetközi bíróság döntésére várjanak, miközben kiszárad a szülőföldjük, és kezdettől sürgették az érdemi vízpótlást. A határozott, egységes kiállás eredményre vezetett, pedig nagy volt az ellenszél. A vízügyeseket betonlobbistának, egyenesen hazaárulónak kiáltották ki Magyarországon, a hullámtérben pedig a dízelszivattyúk bevetését erőltették „kormányzati szakértők”. A helyi összefogás sikerének az volt a titka, hogy egyezségre tudtak jutni a célok meghatározásában a korábban gyakran ellentétes oldalon álló természetvédők, mezőgazdászok, erdészek, polgármesterek, vízügyesek. A közös nevezőt az 1950-es évek vízjárásában találták meg, ez volt az az időszak, amire minden érintett azt mondta, hogy ha szimulálni lehet, akkor minden rendben. Az elmúlt harminc évben ez az egyezség adta a szigetközi vízpótló rendszer működtetésének alapját.

Volt is mit ünnepelni Püskin, mert amit saját erőből el lehetett érni, az meg is valósult a Szigetközben. A hullámtérben, a mentett oldalon és a Mosoni-Dunán egyaránt változatos vizes élőhelyeket sikerült fenntartani, rehabilitálni, évről évre nőtt, nő a vízpótlással érintett terület nagysága, és az egész szakaszra jellemző a dinamikus vízmozgás. Az ártér megmaradt ártérnek, nem hagyták, hogy illegális építményekkel hódítsa el az ember a természetet. Az eredmény látszik azóta is, virágzik a turizmus, a Szigetköznek nagy vonzereje van. A térség hálás lehet emblematikus polgármestereinek és a rendíthetetlen „vizeseknek”.

Egyetlen területen nem sikerült előre jutni. Az Öreg-Duna rehabilitációja harminc éve várat magára, egyszerűen azért, mert a határfolyóról a két országnak közösen kellene döntenie, miközben a hágai perben egymásnak feszülő, azon szocializálódott kormányok sosem hajlottak a megegyezésre. Ma sincs ez másként, a szlovák oldal most is egészen mást gondol az Öreg-Dunáról, mint a magyar.

A kérdés az, hogy a helyi kiállás tud-e végre szintet lépni, és a csallóköziek a szigetköziekkel közösen akarják-e, tudják-e határozottan demonstrálni, hogy a Dunacsúntól Szapig terjedő Öreg-Duna-szakasz is rehabilitációt sürget. Létezik megoldás arra, hogy a szigetközi és a csallóközi Duna-ágak újra egységes, átjárható ökológiai rendszert alkossanak, és a Duna két oldalán élők egymást erősítve, közösen növeljék tovább a térség vonzerejét. A térségét, ami nem más, mint Európa legértékesebb szárazföldi deltája. Élhetünk itt úgy, hogy ezt észre sem vesszük, és úgy is, hogy fürdünk a kivételes helyzet kínálta lehetőségekben. Rajtunk múlik.