Legfényesebb éveiben Bonnban, Dortmundban, Nyugat-Berlinben és Düsseldorfban, de a New York-i Metropolitanben és a washingtoni Kennedy Centerben is óriási sikerrel vendégszerepelt. Ma balettversenyek zsűritagjaként járja a világot, és balettmesteri munkáját sem hagyta még abba. Születésnapját sosem ünnepelte, a tánc világnapján azonban felragyog a szeme. Arról nem feledkezik meg soha, hiszen a tánc mind a mai napig jelen van az életében. És jelen lesz, amíg bármit is tehet érte.

Sokat kapott, sokat adott

„Sokszor eszembe sem jutott, hogy születésnapom van. Nem tartottam számon soha. A hatvanadikat sem éreztem különleges napnak, pedig sokan felköszöntöttek. A családban is szeretgettek. Még vidékről is jöttek, hogy megöleljenek. Az utóbbi években az is előfordult, hogy bementem tanítani a Táncművészeti Egyetemre, és a zongorista elkezdte a teremben a Happy Birthdayt, a növendékeim pedig megtapsoltak. Engem zavar az idő múlása, ezért sem vágyom arra, hogy emlékeztessenek az éveim számára. A tánc világnapja más. Azt szívesen ünneplem. Ugyanolyan fontosnak tartom, mint a színházi világnapot vagy a költészet vagy a magyar dal napját. Az nem halhat meg. Emlékeznünk kell az elődeinkre, és azokra a jeles művészekre, akik még élnek, és itt vannak velünk. Nagyon bízom abban, hogy a táncművészetet sok száz év múlva is ünnepelni és szeretni fogják. A tánc nemzetközi nyelvét mindenütt értik a világon. Táncoltam Egyiptomban, Tunéziában, Mexikóban, de még Irakban is. Béjart Tűzmadara vagy Vámos György koreográfiája, a Paganini ott is ugyanúgy hatott, mint Szegeden vagy Budapesten. Még mindig van hová fejlődnie a táncnak. Ezt tapasztaltam nemrég zsűritagként Tokióban és Kiotóban. A klasszikus balett a reneszánszát éli. Fantasztikus együttesek vannak a világban. De a Győri Balett tagjai is világszínvonalú táncosok. Én már nem gondolok arra, hogy milyen jó lenne még táncolni! Nincs bennem semmi nosztalgia. Kegyes volt hozzám a pálya. Sokat adott, és remélem, én is sokat adhattam. Nem maradtak kielégítetlen vágyaim. Mindent eltáncoltam, amit eltáncolhattam.” A klasszikus balettirodalom kiemelkedő szerepei mellett a negyven évvel ezelőtt bemutatott Macskákban, Andrew Lloyd Webber világsikerű darabjában, amelyet Seregi László elsöprő erejű koreográfiájával, Szirtes Tamás rendezésében mutatott be a Madách Színház, Mefisztulészt táncolta. Neve azóta aranybetűkkel szerepel a musical nagykönyvében.

A varázsló macska

„Ott voltam a pár héttel ezelőtti jubileumi ünnepségen. Felemelő érzés volt besétálni a színpad közepére, ugyanakkor erősen vissza kellett fognom magam, nehogy megkönnyezzem azokat a kollégákat, akik már nem lehetnek velünk. Gyerekkoromban kinevettem az öregeket, amikor azt mondták: Majd meglátod, milyen gyorsan elmúlik az egész! A gimnáziumban miért nem múlt el olyan gyorsan a matematikaóra? Az bezzeg nem akart véget érni! Most meg kettőt pillantok, és vége a napnak. Futnak a hetek, a hónapok. Előbb volt karácsony, és már itt a május. Szóval sokan hiányoztak. Kishonti Ildikó, a fantasztikus spiné, isteni hanggal. Eszméletlen karriert futott volna be, ha Amerikában vagy Angliában születik. Haumann Péter! Úristen! Nagyszerű ember, páratlan művész. Az 1500. Macskákon még ott volt. Úgy énekelt, hogy a szívem szakadt meg. A mai világ sajnos gyorsan felejt. Elmondom, bár úgysem hiszi el senki, hogy kezem-lábam reszketett, amikor Almási Éva, aki Grizabellát alakította, szembejött velem a folyosón. Huszonhét éves voltam, de hosszú időbe telt, míg meg mertem szólítani. Addig „csókolom, jó estét kívánok!” kapcsolatban voltunk. Szinte családot alkotott a csapat, szeretetteli hangulatban. Nagy ünnep, nagy boldogság volt mindenkinek ez a mostani jubileumi előadás. Én csak a legvégén varázsoltam, mást nem csináltam, de rengetegen gratuláltak ehhez is. Körülbelül négyszázszor táncoltam a szerepet. Volt, hogy be kellett ugrani helyettem, mert Düsseldorfba hívtak – beugrani! Óriási megtiszteltetés volt ez. Abban az időben különösképpen. Nyolcvankettő őszén már másfél hónapja zajlottak a Macskák próbái, amikor irigykedve vettem tudomásul, hogy Seregi László hat fiút és hat lányt vitt magával a Madách Színházba. Mentem volna vele én is boldogan, akár a karba is. Nyolcvanegytől voltam a Magyar Állami Operaház magántáncosa, de sóvárogtam a Macskák után. Egy esti előadás előtt az Erkel Színház színpadán feküdtem. Tágítottam, bemelegítettem. Egyszer csak megállt mellettem Seregi, és csípőre tett kézzel azt mondta: Neked olyan macskaszemed van, nem akarsz a Macskákban lenni? Majdnem lefejeltem, úgy pattantam fel. De, de, de! Akarok, akarok, akarok! És mentem. Azonnal megcsináltam, amit Seregi kért tőlem. Mintha egy színész első nekifutásra remekül hozta volna Hamlet monológját, a Lenni vagy nem lennit. De egy perc alatt. Seregi akkor már javában nyüstölte a színészeket. Mindenki slank volt és szép, úgy készült a szerepére, mint élete nagy lehetőségére. Öt telt házas főpróba ment le óriási sikerrel, amire addig talán nem is volt példa a színháztörténetünkben. Akkor már éreztük, hogy ebből nem tíz előadás lesz. Negyven év telt el azóta. Már az 1600. előadáshoz közeledik a darab.

Mefisztulész után három hónappal már Spartacust táncolt. Szintén Seregi koreográfiájában. Aztán Mercutiót a Rómeó és Júliában. Ez a szerep is Seregihez kötötte. Szakály György három legendás alakítása ez. Spartacusát Amerikában és Ausztráliában is tombolva ünnepelte a közönség.

Mercutio győzelme

„Seregi mindig mindent pontosan megálmodott, kitalált, felépített. A Rómeó és Júliában még azt is, hogy honnan, hová, milyen ívben repülnek a sárgarépák, a karalábék, a káposzták. A statiszták dobálták a fejünk fölött, miközben mi vívtunk. Ettől volt élet a színpadon. Sereginek védjegye volt a pontosság, de féllábú lett volna csodás asszisztense, Kaszás Ildikó nélkül, aki nyolcvanhárom évesen most is ott volt reggeltől estig A makrancos hölgy felújításánál. Egyébként nem voltam Seregi kedvence. Voltak, akikért jobban rajongott. Egy vele készült interjúból tudtam meg, hogy eleinte nem is nagyon akarta, hogy én legyek Mercutio, csak valamiért nem tudott kihagyni a darabból. Megálltam az utcán, amikor ezt olvastam a Film Színház Muzsikában. A következő mondat már nyugtatóként hatott a szívemre. De nagyon örülök, hogy az előadás egyik legjobbja lett. Egy külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy nekem csak úgy az ölembe hullott sok minden. Nem így volt. Mindenért keményen meg kellett dolgoznom. Ausztráliáért, Amerikáért, Japánért, Norvégiáért, Németországért. Az egyik hozta a másikat. Vámos György balettegyüttesébe Dortmundba tíz előadásra hívtak meg, amiből hat év lett és tíz új szerep. Sokat tanultam, erősödtem nála.” Presser Gábor A próba című zenéjére Fodor Antal készített rockbalettet az Erkel Színházban. Szakály György Júdást és az Üldözők főnökét formálta meg a darabban, amely Jézus megpróbáltatásairól szóló katartikus hatású rekviem minden jogtalanul üldözött emberről.

Júdás nem vicsorog

„Figyelmeztetett egy nap a koreográfus. Nem eléggé habzik a szád, nem eléggé utálod a Jézust alakító táncost! De Anti, mondtam neki, fél tízkor, amikor az ember belép a balett-terembe, még nem vicsorít. Nincs rá oka. Majd ha jön valaki, és felbosszant, akkor elkezdek vicsorogni. És ha nagyon feldühít, köpni is fogok. Egész pályámat tekintve ez volt az egyetlen eset, amikor vitába szálltam a koreográfussal. Harminc év alatt ez nem olyan rossz arány. A bemutató utáni második előadásnál tartottunk, amikor Anti azt mondta: Beszéltem a barátaimmal, akiknek a véleménye nekem nagyon sokat számít, és azt mondták, nekik azért tetszik a te Júdásod, mert nem olyan véresszájú. Innentől kezdve azt csinálsz, amit akarsz!” Meghatározó élmény marad számára a Keveházi Gábor által 1992-ben koreografált Cristoforo is a Magyar Állami Operaházban, hiszen a darabbeli Angyalt a 20. század kétségkívül leghíresebb táncosa, Rudolf Nurejev alakította.

Nurejevvel táncolt

„Ha tíz évvel korábban találkoztunk volna, adhatott volna egy-két jó tanácsot, elfogadtam volna tőle. De akkor már súlyos beteg volt. Így is örülök, hogy a sors összehozott vele. Fiatalon csoda pacák lehetett. Kedves és előzékeny volt az Operaházban, bár nem ez volt a híre. Szaladnia kellett volna a színpadon, de már csak csoszogni tudott. Nagyon gratulált az előadás végén. Szorongatta a kezemet, és mindent megköszönt. Úriemberként viselkedett, pedig tudtuk róla, hogy bonyolult jellem, nem könnyen kezelhető. Rebesgették a diagnózisát, de én nem féltem tőle. A színpadon soha nem féltem semmitől. Egy profi különben sem lesz rosszul a színpadon. Olyan nincs. Legfeljebb a szívéhez kap, és összeomlik. Az életben egyszer mindenkit utolér a nagy lehetőség, csak észre kell venni, és meg kell ragadni. Felkészülten kell rá várni, és érezni kell, hogy ez az! Nagyon nagy siker, ha meghívnak valahova, de az igazi siker az, ha visszahívnak ugyanoda. Ez többször is megtörtént az életemben.” Első és legnagyobb öröme ma már a fia. Bence huszonhét éves. Berlinben dolgozik, a Deutsche Bank munkatársa.

Nincs hiányérzete

„Azt mondta, onnan szeretne nyugdíjba menni. Én meg erre nevetve azt feleltem: addigra, remélem, a bank vezérigazgatója leszel. Egy táncosnak más az útja. Neki időben tudomásul kell vennie, hogy harminc felett sok mindent már nem tehet. Nekem még mindig van dolgom. Zsűrizni hívnak a világ különböző pontjaira, és balettmesterként is számolnak velem. De az is óriási öröm számomra, ha látom, hogy a családom rendben van, mindenki boldogul, a gyerekem is megtalálta az útját. Bence Prágában járt nemrég, és a Károly hídon készített magáról egy felvételt. Ugyanott, ahol egykor én, A csodálatos mandarin vendégszereplése idején. Bevallom, elérzékenyültem a fotó láttán. Egyébként nyugodt a lelkem. Nincs hiányérzetem. Sikerekben, elismerésekben, díjakban sokkal többet kaptam, mint amennyit megérdemeltem. Akármilyen táncos voltam, Isten előtt meg merem erősíteni, hogy soha egyetlenegyszer nem mentem be felkészületlenül, mindig a maximumot nyújtottam. Összegzésképp pedig csak annyit: ennyi volt, megérte!”

*

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. április 25-ei számában jelent meg.