Kerestem egy másikat, kedves anyák napi rigmust, hogy ne mindig a püspöki óvodában tanult Orgona ágával traktáljam Olvasóinkat, s hogy valami újjal köszöntsem az Édes jó anyákat. Vagyis mindenkit, aki anyaszerepben teljesít: jóságos nagyanyákat, anyát felváltó, helyettesítő, pótló jó apákat, oltalmazó dadákat, óvó néniket, keresztmamákat és odaadó szomszédokat. Mert osztom, sőt talán akadnak, akik még emlékeznek is rá sok évvel ezelőttről, hiszen kezdettől fogva vallom, amit most a Lélek mellékletünkben olvashatnak Montorffy Lettitől, hogy az anyaság ki- és megélhető saját gyermek nélkül is.

Másrészt, nekem megadatott a szerető család, az én Édes jó anyám, s az is, hogy édes jó anyjuk lehettem, lehetek saját gyerekeimnek. Hogy túláradó lehet bennem az anyai princípium, azt abból gondolom, ahogyan munkatársaimhoz, viszonyulok, viszonyultam mindig is (már iskolásként az osztálytársaimhoz), féltem, védem, óvom, megszidom, nevelem, feddem, dicsérem, ölelgetem, mintha az enyém volna mind. Holott. S már megint itt vagyok ennél az árnyként fenyegető holottnál: lépten-nyomon azzal szembesülök, hogy a személyes szférát tilos átlépni, sem anyaként, sem oktatóként, sem kollégaként, főnökként meg aztán pláne nem bizalmaskodunk, márpedig egyre inkább a bizalmaskodás és a személyi szabadság megsértésének kategóriájába kerül még a vállveregetés is, nemhogy mindenféle ölelések meg fejsimogatások. És csak jönnek elém az ilyen jellegű írások, kinek mijébe mászott bele nem professzionális viselkedésével a főnök, teszem azt munkaidő után felhívta, e-mailt írt este, a szerencsétlen beosztott magánidejébe belerondítva, a munkában meg rátette a kezét a vállára, beszélgetés közben ráült az asztalára, megdicsérte a ruháját, kritizálta a munkáját… atyaisten, volt egy pont, amikor annyira megijedtem, mert kezdtem kételkedni magamban, hogy: talán nem is anyáskodó vagyok, hanem abuzáló?

Amíg végig nem olvastam egy olyan harmincas hölgy okfejtését, aki nem akar gyereket, s lépésről lépésre elénk tárja, miért is nem. Mert ki akar teljesedni, ahhoz pedig nyugalomra van szüksége. Mert annyira szereti a férjét, a lelki társát, hogy nem akar osztozni rajta senkivel. Csak neki tartogatja minden porcikáját, érzését, gondolatát, idejét. Utazni akar, világot látni, új impulzusokat szerezni, aztán pedig pihenni, sokat pihenni, mert az utazás és az impulzusszerzés nagyon fárasztó. A munkája a hobbija, vagyis az élete, s a férfi, akit megtalált egy életre, annyira kitölt mindent, hogy emellé már csak egy kis énidő építhető, ami meg ugye mindenkinek kell, hogy kibírja az életet.

Hát tényleg: ide gyerek, odafigyelés, gondoskodás, ne adj isten áldozathozatal már el nem fér – emellett már minden emberi megnyilvánulás bántalmazásnak tűnhet fel. És nem, nem török pálcát senki felett, azok felett sem, akik úgy döntenek, hogy nem hoznak a világra gyermeket, hogy nem kívánják anyának érezni, ó, Ádám, magukat, mert azt is vallom, hogy a saját élete mindenkinek a saját ügye. Azt viszont nem szenvedhetem, amikor valaki kifogásokat gyárt, meg önigazolásul összehord tavaszt-télt-nyárt, közben, ha az ember jobban alánéz a dolgának, legtöbbször kiderül: lusta, középszerű s végtelenül önző. Felnőtté vált az a generáció, aki már mindent megkapott születésétől fogva, kivéve talán az ölelést és a nagy beszélgetéseket. Ha azt hallom, énidő meg trauma, már kiver a ragya. (Mindig az én: az énvelem mi lesz, énnekem mi jó, én mit éltem meg.) Ellenpólusa ez a szüljük tele a Kárpát-medencét-nek, s van olyan veszélyes, mint egy fasiszta tanár (nekem még kommunista volt – de ezek ugyanazok), mert ugyanúgy hülyébbnél hülyébb magyarázatokra serkent, és bagatellizálja a valódi traumát, a valódi bántalmazást, a valódi visszaéléseket, a valódi kizsákmányolást és megterhelést. Maradjunk annyiban, hogy ha anyáink mind az énidejüket ápolgatták volna, mi most nem lennénk, és nem tudnánk a traumákról, a nőségünkről vagy éppen az anyaságunkról kistraktákat írni. Köszönjük a ránk áldozott énidőt!

Édes jó anyák!

Csendes visszavonultságban él, naponta találkozik az édesanyjával, VASÁRNAP délutánonként a bátyjával sétál a parkban

Julie Orringer: Láthatatlan híd