Amikor kiderül a diagnózis

… az általában felér egy sokkal, mert szorongást és félelmeket indít el. Valódi krízispillanat ez, mert meghatározza az élet további menetét, és rengeteg változtatásra kényszeríti a párokat. Ott ülni egy nőgyógyász rendelőjében, és hallgatni azokat a mondatokat, amelyek végtelenül ijesztőek és szomorúak, nagyon nehéz érzelmi helyzet.

Az egészségügyi definíció szerint elsődleges meddőségnek hívjuk azt az állapotot, amikor egy nőnek nincs még gyermeke, és legalább egy éven át tartó, védekezés nélküli szexuális élet ellenére sem jön létre a kívánt terhesség. A másodlagos meddőség fogalmába az tartozik, amikor egy vagy több élveszülés után nem történik meg a teherbeesés, vagy annak sikeressége után az élveszülésre való képtelenség történik meg. Egyre emelkedő tendenciát mutat a statisztika, Európában a párok 15%-ára jellemző ez.

A diagnózist érzelmileg fel kell dolgozni, ami nagyon megterhelő lehet. Önvádak, egymás hibáztatása a felszín alatt, depresszió és kétségbeesés jelenhetnek meg, ami egy párkapcsolatban megemeli a feszültség szintjét. Vannak, akik azonnal a jövő lehetőségeit kutatják, utánanéznek az asszisztált reprodukció (lombik) lehetőségeinek, mások azonban hosszabban viselik a nehéz érzelmeket és a kilátástalanság rémét.

Érzelmek a családban

Egy ilyen élethelyzetben a szűkebb és tágabb rokonsággal való találkozások előtt érdemes eldönteni, hogy a valóságot kiknek és mikor mondják el. Jó ezt előre megbeszélni, hogy kikerülhetőek legyenek az olyan kérdések, mint: „na és mikor tervezitek a babát?”, „mikor tologathatom már az unokámat?”

Arra is érdemes gondolni, hogy azok a családi ünnepek, ahol esetleg a rokonok kisbabával érkeznek, netán épp van váradós nő is közöttük, most elviselhetőek-e vagy sem? Nem kell ilyenkor a családi hagyományokkal törődni, a legfontosabb az, hogy a saját érzelmeikre figyeljenek. Nagyon sok nő és férfi küzd ilyenkor az önváddal, hogy mit reagál majd a másik fél.

Azokban a helyzetekben, amikor ténylegesen kimutatható, hogy melyik fél termékenységi problémája okozza a sikertelenséget, komoly szerep jut a szeretet és elfogadás képességének. A meddőség okai 30 százalékban női, 30 százalékban férfi oldalon keresendők. 20 százalék, amikor mindkét oldalon van akadály, és 20 százalék, ami megmagyarázhatatlan orvosi szempontból. Ez utóbbi helyzet érzelmileg talán a legnehezebb, mert érthetetlen és nem illeszthető egymás iránti érzelmeikhez. Amikor a családban elmondják a felek, hogy nem lehet gyerekük, sok esetben a potenciális nagyszülők rettenetes közönnyel tudják közölni a véleményüket: „tudtam, hogy valami baj lesz vele!”, „ha most elhagynád, még mástól lehetne gyereked!”, ha szakítanál, egy másik férfitól azonnal teherbe esnél, ez biztos!” Ilyen helyzetekben látszik, hogy a „nagyszülői” önzés is határtalan tud lenni, tekintet nélkül a párok érzelmeire. Bölcsebb tehát, ha valaki előre sejti, hogy ilyen reakciókra (is) számíthat.

Női bűntudat

Erna 39 éves nő, akinek több mint tíz korai vetélése volt, ebből öt lombikprogram után. A nőgyógyásza elmondta neki, hogy hiába minden, képtelen a kihordásra, és jobb lenne, ha megbékélne a helyzettel, esetleg örökbefogadásban gondolkodnának. Erna szorongásai és bűntudata az egekbe szökött, gyakorlatilag minden napja és éjszakája azzal telt, hogy megeméssze alkalmatlanságát. Képtelen volt elfogadni a helyzetet és azt, hogy ő nem tehet semmiről. Folyamatosan gondolkodott, kereste az okokat és a magyarázatot arra, miért került ebbe a helyzetbe. Egy idő után saját önvádolása átfordult egy másik irányba, és attól kezdett rettegni, hogy a férje biztosan elhagyja, mert gyereket szeretne, amit ő nem tud megadni neki. Hosszú idő telt el, mire felismerte, hogy a tudattalan bűntudata termeli ki az ijesztő elhagyási fantáziát, mintegy büntetésként. Évek teltek el, mire elfogadta a valóságot, hogy együtt maradásuk nem annak a jele, hogy a férje nem talált másik nőt, hanem annak, hogy valóban őt szereti. Sikeresen örökbe fogadtak egy kislányt, akit szeretetben nevelnek immár.

A női lélek bonyolult képlet. Hasonlóan egy férfié is, csak ők talán képesek racionálisabban is gondolkozni érzelmileg nehéz helyzetekben.

A női bűntudat arról a „fogyatékosságról” szól, amiről nem tehet egy nő sem, és mégis azt érzi, hogy kirekesztődött a termékeny nők csoportjából, s átkerült arra a térfélre, ahol sosem akart lenni.

Ezt az érzelmet is meg kell azonban emészteni. Az önértékelés és önbecsülés mutatója zuhan le akkor, ha egy nő csökkent értékűnek kezdi érezni magát attól, hogy nem lehet gyereke. Nem arról van szó, hogy ilyenkor azonnal át kell állni a „nem baj, majd kezdek magammal valamit” pályára, mert az lehetetlen is lenne, figyelni kell azonban arra, hogy megjelennek-e a tudattalan öndestrukció jelei. Ilyen például az éheztetés vagy felhizlalás, a problémán való folyamatos rágódás, az örömök elutasítása, mondván: minek?!

Tudnunk kell, hogy ahogy egy nő önmagával bánik, abban azok az érzelmek jelennek meg, amiket szerinte megérdemel. Ha a gyerekvállalás sikertelensége után az egész élet látszik sikertelennek, az eleinte a depresszív érzések és kritikus élethelyzet miatt teljesen törvényszerű. Az azonban, hogy meddig tartjuk magunkat ebben az állapotban, mennyire éltetjük át önmagunkkal folyamatosan a saját leértékelésünket, az már olyan érzelmi következmény, amiben ott találjuk az önbüntetést.

Ha azt érezzük, átkerültünk egy olyan táborba, ahol sosem akartunk lenni, érdemes olyan nőkkel beszélgetni, akik már jobban feldolgozták a traumájukat, és segíteni tudnak. Lehet keresni olyan ismerőst, akinek nincs gyereke, s vele beszélgetni, mert sok olyan tanácsot és életbölcsességet hallhatunk, ami valóban segít, mert nem tankönyvi, hanem tapasztalati.

A gyerekvállalás nagyszerű adomány, de…

A gyerekvállalás nagyszerű adománya az életnek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne teljes életet élni enélkül. A társadalmi vagy rokoni reakciók kezelésében is sokat segít, ha eleinte ezeket kerüljük, nem szembesülünk mindennap azzal, hogy például a közösségi média felületein melyik ismerősünk posztolja óránként a nagyszerű képeit a nagycsaládjáról. Ha törődünk önmagunk érzelmeivel, és szorongásainkat is kezeljük, akkor az élet újra élhetőnek látszik majd. Csak ki kell tartani!

Tari Annamária pszichoanalitikus