Ennek dramaturgiai oka van, hiszen a főhős a budapesti Színművészeti Főiskolán tanulta ki a bonvivánságot, majd a Király Színházba kapott szerződést, onnét Szegedre került, de hamarosan kicsi lett neki az a színpad, és többre is volt hivatott. Pozsonyban lett igazán népszerű, a suszterinasok az ő dalait fütyörészték, a nők imádták, mert fess ember volt, el is csábult Prágábafilmsztárnak, a II. világháború után pedig a pozsonyi Nová scéna társalapítója lett. Évtizedeken át komoly hatással volt a könnyűműfajra.

Önök talán már sejtik, hogy valós személyről beszélek. Úgy hívták, hogy František Krištof Veselý, vagy Kristóf-Veszely Ferenc, bár a Magyar életrajzi lexikonban csupán két sor jutott neki. Szakolcán (Skalica) született, 1903-ban, édesapja lelépett Amerikába és többé nem hallatott magáról, édesanyja újra férjhez ment egy Kristóf nevű budapesti gyároshoz, aki nevére vette a fiút. Feri egy csapásra a kuplék és operettek mekkájában találta magát. Még kezdő bonvivánként beleszeretett egy fiatal szubrettbe, aki feladta a karrierjét miatta, és hősiesen követte Ferit mindenhová – oda is, ahol nem beszélte a nyelvet.

Három prágai év (és tíz film) után a Gestapo elől visszaköltöztek Pozsonyba, de ott előbb a Hlinka-gárdisták molesztálták őket, majd pedig a proletár diktatúra megmondóemberei. Hősünk tehát folyamatosan menekül a politika elől, de a politika mindig utoléri, pedig ő csak énekelni, játszani és rendezni akar. Élettörténetéből öt-hat részes sorozat is simán kitelne, de ennek a kétfelvonásos előadásnak is örülünk, mert remekül sikerült.

Az ötletgazda/rendező Martin Kákoš öreg róka a zenés műfajban, pár évig művészeti vezető is volt a Nová scénán. Ezt a projektet már 13 éve dédelgeti, időről időre fel is bukkant a színház dramaturgiai tervében, de mindig közbejött valami. Most végre színpadra került. A szövegkönyvet Jozef Lenhart írta, a korszak látványvilága pedig a kiváló tánckart mozgató Jaroslav Mo-ravčík koreográfus, valamint Ľudmila Várossová érdeme, aki közel kétszáz jelmezt tervezett az előadáshoz. Az operett és a mulatók világa ugyanis a pompáról, a pazar látványról is szól.

A 12 tagú zenekart a színpad hátsó részébe ültették, néha csak kísérnek, máskor szerepük is van. Egyszerre látjuk a korabeli szórakoztatóipar világát, a társadalmi-politikai közeg gyors változásait és egy szerelmi történetet. Ráadásul szinte végig jelen van a színen az idős Veselý is (Ján Greššo) , aki szembesíti fiatal énjét (Dárius Koči) korábbi rossz döntéseivel – ez a „Találkozás egy fiatalemberrel”-szál érdekes vitákra ad lehetőséget, például arról, mit kellett volna tennie, amikor filmbeli partnernőjét, egy zsidó színésznőt egyenesen a forgatásról hurcoltak el a nácik – tudjuk, hová.

Gyakran feltűnik a színen egy olyasféle konferansziéfigura is, mint a Kabaréban, Peter Makranský játssza, neki jutott az első felvonásban a Szerelemhez nem kell szépség című Eisemann Mihály-sláger, amelyet kifogástalan kiejtéssel prezentál, dacára annak, hogy nem tud magyarul. Elhangzik egy dal a Csárdáskirálynőből is, érdekes szlovákul hallani a Te rongyos életet, olyan lebutított refrénnel, hogy „To je tá láska, bláznivá láska …”

Ezt a két dalt leszámítva Frantisek Krištof Veselý fülbemászó, kuplészerű, érzelmekkel teli slágerei szólnak végig, korhű hangszerelésben, tisztán, szépen, és végig úgy tűnt nekem, hogy a dalok egészítik ki a történetet, nem pedig fordítva. Hallani belőlük, hogy hősünk Budapesten szocializálódott, ott szívta magába ezt az édesbús stílust, amelyet aztán átvitt Pozsonyba. Gizi, a szerelme (Karin Olasová) is kiteljesedhet a történet során, elegendő teret kap a karakter, nem csak utánfutóként kezelik őt. (Vele a való életben természetesen magyarul beszélt Feri, akinek egyszer sem hangzik el a teljes neve. A többiek is keresztnevükön szerepelnek, de a történet 90 százalékban valós eseményeken alapul). Humor is van benne jócskán, az a jelenet például, amikor az elvtársak nyomására Veselý megpróbál „szocialista tartamú operettet” rendezni, egészen fergeteges.

Szóval hiába harcolt ki saját színházat – a Nová scénát –, állandóan vegzálták a hivatalnokok, mondván, hogy operettjeiben nagyvilági pompát, gazdagságot, csupa kapitalista csökevényt mutogat a nélkülöző proletároknak.

Remek alakításokat láthatunk, a két főszereplő mellett a zsidó színésznőt játszó Monika Drgáňová, a kulturális megmondóember Juraj Ďurdiak és a konferanszié is brillírozik. A jelenetek pörgősek, szinte filmszerűek, amellett, hogy minden korhű a színpadon, a hangszereléstől a kosztümökön át a táncokig.

Érdemes megnézni a Bonvivánt, mert a Nové scéna méltón emlékezett meg egykori alapítójáról, aki nélkül feltehetően egész másképp alakult volna a múlt század szlovák könnyűzenei élete.