A Csillapító társadalom nem is lehetne időszerűbb. Pár hónapja e-könyv formájában is elérhető, nyomtatott változatában pedig antikváriumok mélyéről is előhalászható. Érdemes elolvasni. Noha „időnként kényelmetlenül grandiózus állításokat tesz” (ahogy azt a Hong-Kong Review of Books találóan megjegyzi), máskor meg „problémadetektorként” funkcionál. Ex katedra kijelentéseket tesz, kérdéseknek, kételkedésnek nyoma sincs. Önismétlő és előfeltételezi az olvasó jártasságát a témában (ami első körben nyomasztó lehet, bár utánolvasásra sarkallhat). Függelékkel nem bajlódik, noha bőszen lábjegyzetel. És el-elidőzik lefordíthatatlan szójátékokon.

Byung-Chul Han ki- és be(le)keverte korábbi kiadványait. Talán ő maga is megéli a fájdalmat, amikor azokból táplálkozik. A (h)arco(so)k klubjában. Tűpontos, nyomatékosító tőmondatai által a világegyetem hidege éri csontjainkat. Kiélesíti az önérzékelést, körvonalazza az ént. Elbeszélhetővé, megénekelhetővé teszi azt, nyelvet ad neki, egy narratívába vezeti át, szép látszattal hidalva, néha kicselezve. Annak ellenére, hogy a fájdalom ma teljesen el van vágva a esztétikai képzelőerőtől, a létből kiindulva a lényegig akar előrehatolni, mérhetetlen szenvedések árán. „A meghatározottságban az embert egy hang érinti és szólítja meg, amely annál tisztábban hangzik, minél hangtalanabbul átcseng az elhangzón” – rímtelen költészete az olvashatót adja vissza az olvashatatlannak, amelyből származik.

Fájdalom nélkül vakok vagyunk, igazságra és megismerésre képtelenek. Süket testbe zárva. Kizárólagos orvosi és gyógyszerészi megközelítése akadályozza, hogy beszéd, mi több, kritika legyen. Bár elbeszélhető – noha rombolja és rabolja a nyelvet –, inkább mérhető és megszámlálható. Talán narratívája adhat nyelvet neki, és a beszélő test színpadára teheti. Intimitást, intenzitást hozva létre. A fájdalom duzzasztógát, amely kezdetben ellenáll az elbeszélés áramlásának. Annak a körvonala, ami hangtalan. Bár az is meglehet, hogy puszta tömegénél fogva nem tudjuk ezt kognitívan feldolgozni.

Felfogni, megérteni sem… A túlélés, mi több, megúszás érdekében megszüntetnénk magunkat? Korunk palliatív társadalma a puszta fennmaradásért küzdve veszítené el érzékét a jó élet iránt? Minden élvezetet, értéket és értelmet feláldoznánk az öncélúvá tett egészségért? A szenvedést alig tudjuk szavakba önteni, megélni. Az információ és a tőke(de)politizált körforgása nem ütközhet a másik – vírus vagy ember – immunológiai ellenállásába, a posztmodern boldogságkultusz csírájában fojtja el a fájdalom közös átélését. Gondtalan gondjaink, magánproblémáink komfortzónájába zárnak minket. Eközben az orvostechnika teljes érzéstelenítéssel óv, ápol, betakar. Pedig minden, ami igaz, fájdalmas. Eleven tapasztalat enélkül lehetetlen. A világjárvány tükröt tart elénk, pánikreakciónk jelzi, a valóság helyreállása sokkhatásként ér minket. A vírussal folytatott háborúban az élet még inkább túlélés, mint bármikor. Hisztériája virálisan fokozódik. A csillapítótársadalom gyógyszeres vagy mediális eltompulással védekezik a kritika ellen, a közösségi média és a számítógépes játékok is érzéstelenítőkként hatnak. A tartós társadalmi anesztézia akadályozza a megismerést és a reflexiót, s ami rosszabb, elnyomja az igazságot…

A szellemi állóvízként semmiképpen sem aposztrofálható publikációk özönében felbukkan Adorno, Fukuyama, Heidegger, Kafka, Proust vagy épp’ Schubert. Bemutatja, ki hogyan használta a fájdalmát (bánatát, betegségét, búját-baját). Megtudhatjuk, mi lehet a „Borsószem királykisasszony-szindróma” vagy „az evolúció cukormáza (evolution’s icing)”. Azt, hogy mi volt az emberi gyanútlanság maradandó metaforája, netán azt is, hogy ki és miért beszél a „fájdalom cseléről” vagy éppen a fájdalom „hússá vált igazságáról”.

A lapozgatások során elénk tárul, milyen jövő vár ránk. Beköszönt a poszthumanista kor, mely az utolsó embert is meg fogja haladni. Az unatkozásával egyetemben. Csakhogy a halál és fájdalom nélküli élet nem emberi, inkább kísérteties élet. Az ember megszüntetheti önmagát a túlélés érdekében. Esetleg elérheti a halhatatlanságot. De csak az élete árán.

Kaszás Dávid