Betegek se igen vótunk, sok gyümölcsöt ettünk a fáról. S magyaráz. Ízes tájszólással. Szépen, lassan, mintha az unokáját tanítaná az egyszerű, olcsó konyha furfangjaira. Le se tudtam róla venni a szememet. Akkor ippen túrós csusza volt, meséli, amikor minket, gyerekeket édesanyánk elküldött az aratáshoz, édesapánkhoz az ebéddel. Osztán mink is éhesek voltunk ám, kuncog nagyokat, s minden bokornál meg-megkóstoltuk, s biza, édesapánk nem sokat látott abból, szégyenkeztünk is, de nem haragudott, éhesen állt megint a kemény munkához. Este meg azt mondja édesanyánknak: de jól sikerült ma ez a vacsora, ez a túrós csusza, annyuk. De hiszen ebédre is azt etted, így édesanyánk, de a mi fáradt, drága édesapánk bizony el nem árulta volna, hogy bizony az az ebéd az üres kasztról nyalogatása volt csak.

Ezt meg Esterházy mondja, írja a Harmonia caelestis című vaskos kötetében: „– Velőscsontszagra gyűl az éji vad – jelentette be apánk, és szertartásosan leült a konyhaasztalhoz, előtte a fazék, mi körötte, zsinatolva, pipiskedve, hogy le ne maradjunk semmiről. – Helyet – nézett ránk csinált eréllyel, majd mint az operáló főorvos (vagy miséző pap) fölemelte két kezét –, szikét, angyalka! – vetette oda anyánknak, ki részt is vett meg nem is az előadásban; annak örült, hogy mi örülünk, mi, gyerekek meg az a férfi, aki épp azt játssza, hogy az élet szép és izgalmas, és ő ura és birtoklója ennek a szépségnek, és gyámola e kis csapatnak, melynek most mutatja, mutatja épp, hogy ez a szépség s izgalom bárhol s bármikor föllelhető a világban, lám, íme egy marhalábszárcsontban is!”

Itt jut eszembe, hogy nagyon élvezetes böngészni íróink, költőink étkezési szokásait, Krúdy, Ady, Arany János kedves ételeit, s hogy a költő Berda József micsoda ódákat zengett a húslevesről, a gombákról, csülökpörköltről, a pecsenyekacsáról, édes istenem, a nyál összefut a számban, csorog a szájam szélén a kívánástól. Berda maga is a szegénység útját járta végig élete során, de olyan csodákat tudott írni az evés-ivás örömeiről, az élet gyönyörűségeiről, hogy olvasni is élvezet. Közben meg hallom a lelkemben a tévébeli nénit, ahogy meséli: mer gyömöszkűtük, tapicskútuk, lábbó gyúrtuk azt a savanyítani való káposztát…

Ezt meg egy mai, jócskán pocakos apuka mondta az utcán: ott a kuka, dobd bele. Mellette a szintén testes anyuka, mindketten jókat szippantgatnak a mostanság divatos elektromos cigiből, anyuka másik kezében a kutyus pórázon. Mellettük a fiúcska. Mennek. Szótlanul. A kutya nem akar, a gyerek is maradna a hancúrozó lurkókkal, a kutyus nem érdekli, ez meg nem szokta még meg ezt az új családot, ez a fiúcska is csak harapdálja egykedvűen a minden finomsággal megtöltött bagettet, morfondíroz magában a négylábú, a gyerek meg: nem kell, mondja, mire a jócskán pocakos apuka: ott a kuka, dobd bele.

Azt is sokszor láttam, hogy mennyien nem eszik meg az iskolakonyhán az ebédet, fintorognak, válogatnak, örökké reklamálnak, hogy ilyen ócska, meg olyan ócska. Inkább mennek pizzázni, hamburgerezni, ám ezeknek a fele is mennyiszer végzi a szemétben. S mégis minden második fiú, lány túltáplált, elhízott, a fene tudja, hogy lehet. Tán a sok csipsz meg a kóla a ludas?

Ezt meg én szoktam mondani: hej, de sajnálom az ilyen pocakos apuka, testes anyuka „családi idillben” felnövő gyerkőcét… Mennyivel izgalmasabb egy kis furfangos szegénység! Egy kis jó meztelen csikmák pirított darába forgatva…

Mert mindenki tűri VASÁRNAP a zsíros húsleves illatát, és mindenki sejti, hogy nem a szegényeknek fő.

Grecsó Krisztián: Kubikusok