Kezdjük a legelején. Hogy kerültél Antakyába és hány napot voltál ott?

Unokatestvérem egy keresztény felekezet tagja, és ő volt az aktuális kiutazó magyar csapat szervezője. Mivel hiányos volt a 10 fős csapat, engem is megkeresett, hogy lenne-e kedvem menni és segíteni a helyieknek. Szabadságom és pénzem is volt rá, így morálisan elfogadhatatlannak éreztem, hogy itthon maradva pihenéssel vagy túlárazott kávékkal töltsem el a hetemet.

Fizikai szinten egyébként Antaliába repültünk, és onnan bérelt autóval a Taurus hegységen keresztül utaztunk Antikyába (korábbi néven Antiókia, Hatay tartomány). Ez a város, és a szomszédos Samandag sérült a legnagyobb mértékben, a méretük miatt a Februári földrengésben. Egy hetet voltam kint, a legtöbb csoport hetes váltásban követik, követték egymást.

Mi volt az önkéntesek feladata?

Egy keresztény táborban van a központ, itt körülbelül 30-40 fő fordult meg egy nap. Mi főleg ideiglenes, 12-15 négyzetméteres lakósátrakat, vagy lemezborítású „barakkokat” telepítettünk a rászorulóknak, a munka része az elemek legyártása (fémkeretek hegesztése), helyszínre szállítása, és összeszerelése is.

Mellette a helyi protestáns gyülekezet vezetői szervezésében és többnyire női önkéntesek élelmiszer és higiéniai egységcsomagokat készítenek össze és osztanak szét a helyi rászorulóknak.

Ezekkel párhuzamosan legalább ilyen fontos feladata a keresztény misszióknak a helyiekkel beszélgetni, bátorítani őket, bár ez nyelvi korlátok miatt a helyi és az arab országokból érkező önkéntesekre hárult. (Az elsődleges idegen nyelv az arab )

A helyiekkel sikerült beszélned? Milyen tapasztalatokat szereztél?

A katasztrófa után 3 hónappal a kezdeti sokk már elmúlt, de a trauma még mindig jelen van a mindennapokban. Én többnyire a külvárosban, családi házaknál jártam, ahol a legtöbb épület bár áll, mégis lakhatatlan, nem biztonságos. A helyiek folyamatosan tartanak egy következő rengéstől, így csak napközben járnak be például főzni, tisztálkodni, de nem használják a házakat.

Rengetegen nem is bírtak bemenni az épületekbe, többször előfordult, hogy mi mentünk kíváncsiságból egy-egy házba és akkor, úgy volt ereje bemenni hónapok után elsőnek az ott lakónak. Emléktárgyak, fényképek ott kerültek elő egy halom törmelék vagy összezúzott bútor alól.

Nem találkoztunk egyébként olyan emberrel, aki ne vesztette volna el testvérét, szülejét vagy gyerekét. Tízesével számolta mindenki a halott ismerősöket. A személyes történetek, tragédiák is előkerültek, a túlélők közt is volt aki a romok alatt volt órákig, napokig, csecsemővel, gyerekeivel, satöbbi.

Maga a népesség jelentős része muszlim vagy alevi (muszlim felekezet, szabadabb elvű szekta), amiknek alapvetése, hogy minden Allah akarata. Amennyire megértettem az emberektől, vallási szinten nem lehet szomorú és nem lehet mérges sem a történtek miatt. Ez még inkább fogóként csavarja ellentétes irányba őket érzelmileg, és még fogékonyabbak egy-egy jó szóra, együttértő gesztusra.

A köznapi interakciókban viszont nagyon közvetlenek és nyitottak a törökök, a tág családi kör náluk az alapvető szociális kör. Bárhol megjelentünk, kezdetben egy-két családfővel beszéltünk (asszonyok), lassan előszivárogtak a rokonok, és mire végeztünk egy sátor felállításával, már tízen, húszan álltak körbe minket. Az arabos vendégszeretet is hatványozottan felerősödött, így sehonnan nem lehetett elszakadni teázás, kávézás, ebéd vagy egy szatyor fáról szedett barack vagy citrom nélkül. A sátor mellett ugyanolyan fontos volt nekik az eltöltött idő, a beszélgetés, az idegenek megvendégelése is. Készek voltak a vitára is, így érdekes beszélgetések alakultak ki a muszlim-keresztény vallásról vagy az európai-arab szokások különbségéről. 

A legtöbb ember leginkább csak a médiában láthat földrengést sújtott területeket, ti viszont a romok között jártatok. Miket láttatok, hogyan hatott rád ez az élmény?

A 16 és 25 év közti korosztály teljesen eltűnt a környékről, nekik az állam egy éven keresztül állja az albérlet díját, bárhova is költöznek Törökországban. Aki maradt, főleg az idősebb korosztály, elhagyva érzik magukat. Rengeteg munkahely megszűnt, próbál mindenki túlélni, ahogy tud. Az állam folyamatosan bontja a sérült épületeket, de a hely és a rombolás mértéke számomra legalábbis elképzelhetetlen volt előre. Nem egyszerűen sérültek a házak, hanem egy részük leomlott vagy lebontották, nagy részük meg annyira sérült, hogy nem merik lakni. Egy nagyváros, főleg a belváros, óvárosi rész, amit elhagytak az emberek, és külső tereken, parkokban felvert sátrakban laknak. A teljes város a főutaktól egy utcányira már  elhagyatott, a kis belvárosi utcákon síri csend, csak galambok és kóbor macskák mozognak a romok közt, és a törmelék ropog a lábunk alatt. Az utcák fele, harmadában dózerrel elkotortak egy autónyi sávot középen, de mellette derékig-fejmagasságig áll a félrekotort törmelék az úttesten, járdákon is. A fosztogatók az első pár napban, az ember-mentő és kutatók az első két hét után elhagyták a környéket. Pár hotelbe, szórakozóhelyre bementünk, azok is az időben megfagyva állnak, gyönyörűen berendezett szobák, megvetett ágyak, tálcán kikészített teák és cukrok, borosüvegek; de mindenen vagy ujjnyi por áll, vagy fejméretű kövek zúzták szét.

A bankszámla neve: Diyarbakır Protestan Kilisesi Vakfı

Az alapítvány címe: Selahattin Eyyubi mahallesi Urfa bullvarı, Alkan apartmanı, Kat:3 No:12 Bağlar/Diyarbakır

A bank címe: Yenişehir mahallesi lise caddesi 25/aB, 21100 Yenişehir/Diyarbakır 

Az eurós számla száma: 44 0001 5001 5804 8018 0790 94 7

Utalás esetén a megjegyzésekhez azt kell írni, hogy donation