Ő a hajtóerő, a motor, ő az, aki finoman, tapintatosan, de mindig és mindent igyekszik jó irányba terelni. A férjének a torkában van a legértékesebb kincse, neki az egész lényében. Márta asszony volt az, aki ott állt a férje mellett, amikor Peter Dvorskýt a nyolcvanas években Luciano Pavarotti, Placido Domingo és José Carreras mellett hivatalosan is a világ négy legjobb tenorja közé sorolták, amikor negyedszáznál több ország legjelesebb színpadain, így a milánói La Scalában, a New York-i Metropolitanben vagy a Carnegie Hallban, a londoni Covent Gardenben tapsoltak neki. A bécsi Állami Operaházban a Manon Lescaut előadását követően negyvenháromszor hívták vissza! És mellette volt a nehéz percekben, döntésekben, amikor jött a törés, és Peter Dvorskýnak már nem énekesként, hanem mecénásként, vezetőként, fesztiválok, majd a Kassai Állami Színház operatársulatának, később a pozsonyi Nemzeti Színház Operaszínpadának, legutóbb a római Szlovák Intézet igazgatójaként óriási teher nyomta a vállát. És természetesen Márta asszony volt az, aki a családról gondoskodott, egyengette a két lányuk útját. Milyen egy világhírű operaénekes feleségének lenni? Bár még egy könyvben is nehéz összefoglalni, a Dunaszerdahelyről származó, még mindig szép, vonzó és fiatalos, jó humorú Márta asszonnyal folytatott beszélgetésünknek ez a fő témája. Igaz, közben sokszor elkalandoznak a gondolatok, de nem kell nógatni, ő maga kezdi…

Pszichológiát vagy pedagógiát szerettem volna tanulni érettségi után, de édesapám miatt, aki ellenezte a szovjet csapatok ’68-as bevonulását, az igazgató figyelmeztetett, tegyek le róla. Így továbbképzőt végeztem könyvtáros szakon.

Édesapja a Szepességből, édesanyja a Csallóközből származik. Hogyan kerültek össze?

Édesapám Pozsonyban járt építészeti főiskolára, s amikor a háború alatt bezárták az intézményt, Dunaszerdahelyre vezényelték az építészeti hivatalba. Szerették ott az emberek, sok zsidó vallásúnak segített kijutni Palesztinába. A nagyapám első világháborús veteránként kapott trafikjában ismerkedtek meg, cigarettát ment venni, anyukám meg épp ott segédkezett.

Így a cigaretta mellé egy lányt is kapott…

Igen. Három gyerekük született, én vagyok a középső, az egyik fivérem ma is Szerdahelyen lakik, a másik Komárom mellett. Anyukámmal mindig magyarul beszéltünk, az idősebbik lányunkat sem lehet eladni, kicsit apukám is megtanult.

Hogyan talált rá élete nagy szerelmére?

Peter talált rám… Amikor befejeztem az iskolát, anyukám mondta, hogy költözzek haza, mert már addig is nagy teher volt a szüleimnek, hogy albérletet kellett fizetniük. Szerdahely közel van Pozsonyhoz, így sem a fivérem, sem én nem kaphattunk kollégiumot. Azt válaszoltam, hogy még legalább egy évig a fővárosban maradnék, mert Szerdahelyen soha nem megyek férjhez. Egy kiadóban helyezkedtem el, a fizetésem nyomorúságos volt, ezért a színházban jelentkeztem másodállásban nézőtéri felügyelőnek. Felvettek, két évig voltam ott több fiatal lánnyal együtt, az énekesek meg rendre mustrálgattak bennünket.

Köztük volt a Maestro is, illetve akkor még csak mesterjelölt…

Nagyon vágytam arra, hogy elmehessek a színház klubjába, s a főnököm, a színész Lotár Radványi néhány lányt, köztük engem is magával vitt. Az egyik asztalnál pezsgőztünk, akkor láttam Petert először, a szomszédos asztalnál ült, egyedül. A lányok szóltak, hogy „az a fiú folyton téged néz”, én meg, hogy biztosan azért, mert a pezsgősüveg dugója mindig felé repül. Aztán egy kolléganő bemutatott minket egymásnak. Peter 22 éves volt, utolsó éves, én 20. Két év múlva összeházasodtunk, bár a szülei nem voltak elragadtatva, mondván, hogy korai, még annyi lánnyal találkozhat. De Peter állítja, hogy amint meglátott, elhatározta, én leszek a felesége. Máig emlegeti… Nagyon szeretem a komolyzenét, ez összeköt bennünket. A zene szeretetét a lányaink is örökölték, főleg az idősebbik gyakran jár az unokánkkal operába, koncertekre.

Peter Dvorský szinte minden nagy tenorszerepet megkapott. Melyikben hallotta először énekelni a férjét?

Az Anyeginban. Az volt a vizsgafellépése, majd a Faustban. Miután megszületett az első lányunk, öt hónapra leköltöztem vele anyukámékhoz –  egyébként mindkét lányunkat Dunaszerdahelyen szültem –, mert Peter karrierje gyorsan ívelt felfelé, huszonhat évesen már a Metropolitanben énekelt.

Az akkor még fel sem merült, hogy kövesse a férjét külföldre?

Sokat utaztam vele, de egy újszülöttet nem hagyhattam magára. Anyukám rengeteget segített, családi házban laktak, a lányok kimehettek az udvarra, apukám játszott velük, miután hazajött a munkából. Akkoriban még nem volt internet, így amikor Peter Milánóban tanult, kész tortúra volt, míg végre telefonon beszélni tudtunk. Amikor Moszkvában volt a Csajkovszkij-versenyen – akkor még nem voltunk házasok –, több mint három órát ültem a főpostán, míg vonalvégre kaptam. A hívás 980 koronába került, egy hónapi fizetésem sem volt elég rá, öt-hatszáz volt nálam, rohantam be a munkába, és a kollégák adtak kölcsön. A néhány perces beszélgetés után üres maradt a pénztárcám. Amikor megszületett az első lányunk, Marta, Ida Černická professzort hívtam, hogy ha a férjem jelentkezik, tudassák vele, hogy lánya van.

Peter Dvorský 1975-ben részt vehetett egy mesterkurzuson a milánói Scalában. Ott hallotta őt először Luciano Pavarotti, s ott hangzott el az a mondata, hogy „itt hagyhatom ezt a színházat, van, aki átvegye a helyemet”. Utána jött a meghívás Pavarottitól az 1976. áprilisi modenai jótékonysági koncertjére, amelyen a grande maestro, ahogy a férje emlegeti, személyesen mutatta be a közönségnek. Hogyan élte ezt meg feleségként?

Reálisan. A hangjával, énektechnikájával érte el azt, amit elért, és egész életén át igyekezett gyakorlással még tökéletesebb szintre emelni. Mert lehetőséget csak az kap, aki megérdemli. Amikor 1976 szeptemberében a Szlovák Nemzeti Színház Bécsben vendégszerepelt, a legendás menedzser, később igazgató, Ioan Holender is ott ült a nézőtéren, s Peter olyan gyönyörű magas C-t vágott ki, hogy majd felrobbant a színház. A legismertebb intendánsok sorban álltak, hogy megvehessék. Decemberben már a Rózsalovagot, aztán a Rigolettót, Traviatát énekelte, majd jött a többi.

A világ legnagyobb operaszínpadain aratott sikert.

Huszonhárom évig lépett fel a bécsi operában. Nemcsak énekesi, hanem színészi teljesítményével is megnyerte a közönséget, mert a sikeres előadáshoz mindennek együtt kell lennie. A rendezők szívesen dolgoztak vele, mert képesek voltak kihozni belőle a legjobbat. Franco Zeffirellivel is dolgozott Firenzében, s az olasz rendező elmagyarázta neki, azért kíséri a szereplők minden lépését, hogy az eredmény csodálatos legyen. Mindig csodáltam, ahogy a zeneóriások zseniálisan tudták drámaivá alakítani a cselekményt. Számtalanszor feltettem a kérdést a férjemnek, vajon mit érezhetett a szerző, amikor megkomponálta a darabot.

S vajon mit érzett Peter Dvorský a színpadon, amikor elénekelte?

A néző érzi, látja, hogy az énekes együtt él-e a szereppel. Ismertem a kollégáit, kolléganőit, világszerte sok előadást láttam, megéltem őket a próbákon, az előadások után is. Nem lehetett nem észrevenni, mekkora lelki terhet jelent ez nekik. A Slovkoncerttől szolgálati útlevelet kaptam, s amikor a lányok nagyobbak lettek, őket is vittem magammal. Sokszor jártak Londonban, egyedül Amerikában nem voltak velünk, mert iskolába kellett járniuk. Ha behunyom a szemem, ma is látom a Manon Lescaut utolsó jelenetét, és lúdbőrzik a hátam.

Sok jeles művésszel hozta össze a sors. Melyek voltak a legemlékezetesebb találkozások?

A színházban, majd utána a fogadásokon találkoztunk. Az Egyesült Államokban  az a szokás, hogy a dúsgazdag operakedvelők meghívják a házukba az énekeseket, autót küldenek értük. Nálunk is megfordult sok mindenki, Jelena Obrazcova, Sherrill Milnes, Kincses Veronika, ha a férjem meghívta őket koncertezni, jól érezték magukat. A régi időkben sokszor főtt a fejem, mert előadás után minden zárva volt. Ilyenkor nálunk kötöttünk ki, s amit otthon találtam, az került az asztalra. Piero Cappuccilli, az olasz bariton disznósajtot evett hagymával. Egy kanári-szigeteki intendáns barátunk, miután megkóstolta, ahányszor Pozsonyba jött, mindig vitt magával egyet-kettőt, annyira ízlett neki.

Luciano Pavarotti nem tette tiszteletét?

Mi voltunk nála Modenában, akkor még a későbbi második felesége a titkárnője volt.

„Énekelj, és a fájdalom elmúlik” – tartja egy olasz mondás. A férje sokszor és csodálatosan énekelt, noha nyilván adódtak nehéz percek is, amikor neki is támaszra volt szüksége.

Nem hiszem, hogy van univerzális recept a nehézségekre. Helyzete válogatja. Sok mindenben enyém volt a felelősség, mert rengeteg minden az én vállamat nyomta – a háztartáson és a gyerekek nevelésén kívül is. Peter, bár nagyon jó apa volt, de amolyan ünnepi apa. Én neveltem őket, Peter pedig kényeztette. Negyvennyolc éve vagyunk házasok, ezalatt sok mindent megél az ember, nemcsak szépet, jót, de bajokat is. Nincs annál rosszabb, mint ha egy énekes megbetegszik, és nem tud belőle kilábalni. A férjem nagyon érzékeny a légcső- és hörgőgyulladásra. A bársonyos forradalom idején épp Luhačovicében gyógyítgatta magát, amikor a színházból üzentek, hogy jöjjön, mert szükség van rá. A téren átfázott, megsérültek a hangszálai, utána hónapokig nem tudott énekelni. Folyton úgy kellett bánni vele, mint a hímes tojással, vigyázni rá, dédelgetni. Ügyelni arra, hogy ne igyon túl hideget, ne egyen csípőset, olyat, ami árthat. Persze, a vírustól, a baktériumoktól nem tudjuk megvédeni. Ha lelki probléma lép föl, próbálja az ember megbeszélni, erőt, optimizmust önteni belé, mert én sokkal optimistább vagyok, mint a férjem. Voltak köztünk is nézeteltérések, de én úgy vagyok vele, hogy mindent meg lehet oldani.

A hírnév, az állandó rivaldafény, a siker és minden, ami ezzel jár, a távolság, a távollét sok veszélyt rejt. Próbára teszi a kapcsolatot.

Óriási bizalom kell hozzá. Az operaénekeseket is megkörnyékezik a hölgyrajongók, ugyanúgy, mint a színészeket, popzenészeket. Igaz, a kolléganők rendre férjes asszonyok. Persze, egészséges féltékenység akkor is létezik, de amikor a férjem távol volt, és itthon maradtam egyedül, nekem is lett volna lehetőségem, de nekem elég volt, hogy a gyerekekről gondoskodom. Kezdetben autóm sem volt, rengeteg dolog nyomta a vállam, a gyerekek betegsége meg más egyéb. Amikor már a gyerekekkel utazhattam, ügyesnek kellett lennem, önállónak, hogy mindent megoldjak. Ha a férjem megjött, várni a schwechati repülőtéren, aztán sok esetben 48 óra alatt ki- és újra becsomagolni a koffert, mert indult tovább. Ráadásul nem volt egyszerű, mit csomagoljak, ha nyugatról keletre vagy keletről nyugatra tartott. Szmokingot vagy frakkot, aszerint, milyen koncert volt programon. Ez az én dolgom volt, én szerveztem, s idővel a férjem rájött, hogy ez így kellemes és kényelmes neki. Csak az éneklésre kellett gondolnia, minden egyebet biztosítottam, hogy harmonikus légkör vegye körül.

Hogyan élte meg a férje fellépéseit, ha zúgott a vastaps? Esetleg azt, ha előtte nem érezte túl jól magát?

Emlékszem néhány csodálatos előadásra, az utánuk megjelent kitűnő kritikákra, nemcsak a hangját dicsérték, de az előadásmódját, színészi játékát is. Jóképű volt érett férfiként is, de a döntő az volt, hogy átélte a szerepét, s ezt mi, akik a nézőtéren ültünk, éreztük. Egyébként egy-két nappal az előadás előtt már csak ez a téma, ráadásul ha egy énekes elkezdi mondogatni, hogy „nem érzem jól magam”, ájuldozik az ember, hogy mi lesz a vége. A férjem nagyon érzékeny volt, néhányszor le kellett mondania az előadást. Örökké izgultam, mindaddig, amíg a karmester be nem intett, s ha láttam, jól érzi magát és elkezdett énekelni, kicsit megnyugodtam, hogy minden rendben lesz, de az előadás végére dőlt rólam a víz az izgalomtól.

Mi az, amit legjobban tisztel a férjében?

Számunkra áldás, hogy nagyon szereti a családját, fölöttébb gondos és megbízható. Ha férjet választ egy nő, gyereket szül neki, éreznie kell, hogy gondoskodni fog róla, megvédi, felelősségteljesen viselkedik a kapcsolatban. A férjem olyan családból származik, ahol erős patriarchátus uralkodott, nálunk viszont az édesanyám irányított, nekem ez volt a példa.