Bár tény, hogy kicsivel többen, mint egy ilyen cím láttán, amilyen például a mostani, de nem kommentelnek alá, hogy hazug állatok, kattintásvadász barmok, mint a legnépszerűbb és éppen az ilyen hozzászólásokkal legpergetettebbé tett oldalak kommentszekciójában teszik. Úgy látom, nálunk a szerzői nevek számítanak (nem véletlen, hogy Gazdag József és Vrabec Mária írásai viszik a prímet), de mivel határtalanul egyikünk sem annyira ismert, mint egy Friderikusz vagy, mondjuk, maga Győzike, leginkább körön belül maradunk.

Olvasói szempontból számomra ez remek visszajelzés, csak mára már megtanították még velem is, a halhatatlan ellenállóval, hogy az olvasói szempontok idestova negyven éve kéz a kézben járnak a hirdetésbevételekkel. Ezért a sok hangzatos cím a bulvársajtóban s a neten, mögöttük a nagy semmivel, hírérték nélküli hírekkel, ősrégi elhalálozásokkal, hogy aztán a klikkelésre ugró nagyérdemű csalódottságában elküldje a szerzőjét vagy egyenesen magát a portált melegebb vidékeken által a jó édesanyja ölébe, meg onnan vissza, a sorozatosan felbukkanó megjegyzéssel: én soha többé ezt az oldalt nem olvasom. Hogy aztán egy újabb szenzációsan brutális címre rákattintson, és megint csak posztoljon, növelve a látogatottságot s a portál bevételét.

Hát így van az, hogy még ha beugratósnak látszik is a címünk, alatta nem hazudunk, nem is fogunk, tudni ezt rólunk. Nem gerjesztünk indulatot, így nem kapunk se hideget, se meleget. Legfeljebb lájkot. A jó tartalmainkat meg szépen lelopják, és saját név alatt tovább terjesztik vagy beolvassák mások, a magyar ember nemcsak itthon van mindenhol, hanem felettébb leleményes is. Aztán ő megkapja a mi munkánkért a meg nem érdemelt jutalmát. Szóval, van még, aki olvas, ezt akartam csak két szóban elmondani.

Nem egy túl vidám történet, belátom, éppen ezért folytatnám valami sokkal örvendetesebbel. Ismét volt könyvhét Budapesten, s bár nem a legjobb hírek jönnek onnanfelől, ami a kultúra, a könyvkiadás, a film- és színművészet és hasonlók háza táját illeti sem, mégiscsak ünnepelték a könyvet, még mindenféle könyveket, s bár ha én most személyesen ott nem lehettem, ott volt a Bázis a maga sátrával, életében először.

Ez a Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában az autonóm, független és szabad irodalom, művészet és tudomány képviseletében jött létre, ahogy magát meghatározza, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága mellett alakult meg 2019-ben mintegy ellensúlyként a politikától átitatott közegben. És most, a közbeékelődött pandémiás karanténok múltával is, először volt jelen tagjainak könyvkínálatával az SZMÍT mellett, vagyis szaporodik a könyvkínálatunk, szaporodnak a sátraink a könyvhéten, s ez örömünnep kell, hogy legyen, bizonyítandó jobban, mint az én kis felmérésem, hogy igen, van még, aki olvas. (Legalábbis, aki ír.)

S ha személyesen idén nem voltam is jelen, ha személyesen idén Gazdag kolléga sem tudott ott lenni, ott voltak személyesen a Bázis sátrában a szerzőink, Benkő Tímea, aki dedikálta a Vasárnapból indult Tanáriját, Marosz Diána dedikálta a Vasárnap kiadásában megjelent Benőke és Hangát, ott volt Bolemant Éva, a VasárnapLélek egykori szerkesztője és Napló-író, Bolemant Lilla, a Womanpress igazgatója, a Vasárnap támogatója és hirdetője, ott volt Pénzes Tímea, Benyovszky Mánya Ágnes, a Vasárnap alkalmi Napló-írói, N. Tóth Anikó, a Vasárnap alkalmi szerzője és szereplője, Tóth Erzsébet Fanni, az Örökségünk rovat szerzője, és ott voltak még sokan mások, sok-sok Vasárnap-olvasó szerző, és Bázis-szerzőket is olvasó Vasárnap-olvasó. A sok jó ember, aki kis helyen is örömmel és szeretettel beszélgetett.

Mert olvasni nemcsak jó, az olvasás összeköt.

(Vagy elválaszt.)