Szilveszteri kabaréban is szerepelt, de a munkában nem ismert tréfát. Maximalista volt. Egy szürke magyar futballmeccsre is ugyanolyan alapossággal készült, mint egy BL-döntőre. Az ő korában még nem volt internet, ezért spirálfüzetek tucatjait írta tele jegyzeteivel, hogy felkészülten szólhasson bele a mikrofonba: „Jó estét, jó szurkolást!”

2003 tavaszán kezdte fájlalni a gyomrát. Semmi komoly, gondolta, hiszen soha még csak influenzás sem volt. Akkor azonban két hét alatt 16 kilót fogyott. A diagnózis sokkoló volt, orvosai három hónapot adtak neki. „Jó lenne még élni, dolgozni, utazni, a gyerekeimmel, unokáimmal lenni” – üzente a kórházból. Ez azonban már nem adatott meg neki. A népszerű riportert néhány hét alatt elvitte a rák.

Jenő és a B-közép

Knézy Jenő a Gödöllői Agrártudományi Egyetem hallgatója volt, és a Ferencvárosnak szurkolt. Saját, kézzel varrott zöld-fehér zászlója is volt. Ha tehette, hétvégenként a Fradi vidéki meccseire is elutazott. Így került a belügy célkeresztjébe. A kommunista állambiztonság ugyanis behálózta az FTC szurkolótáborát is, besúgók épültek be a B-középbe, s az 1960-as évek közepén feltűnt nekik, hogy új fiú vezényli a szurkolókat.

„Úgy néz ki, hogy egy Jenő nevezetű, kb. 20 éves, magas, intelligens fiú lesz a vezető. […] A galeri tagjai nagy tisztelettel tekintenek rá, és mindenben követik az utasításait” – jelentették az ügynökök. Azt is megfigyelték, hogy az új fiú „szerényebb és barátságosabb”, mint a kemény mag korábbi hangadói, s egy idegenbeli meccs után a hazafelé tartó vonaton süteményt osztott azoknak a fradistáknak, akik sportszerűen és tisztességesen szurkoltak.

A jó házasság titka

Knézyből azonban nem vezérszurkoló, hanem diplomás mérnök és családapa lett. 1969-ben feleségül vette a nyíregyházi Máthis Zsuzsannát, és hamarosan két gyermekük született, Beatrix (1971) és Jenő (1972). Történt azonban más is, ami alapvetően meghatározta Knézy Jenő életét: a hetvenes évek elején belépett a Magyar Televízióhoz.

„Már az elején egyértelműnek tűnt, hogy valamelyikünknek fel kell adnia a karrierjét – emlékezett vissza a kezdetekre Zsuzsanna, a felesége a Knézy című életrajzi könyvben (szerzők: Sinkovics Gábor, B. Molnár László). – Úgy gondoltam, nekem kell a háttérben maradnom, az én kötelességem gondoskodni erről a férfiról, megteremteni számára az igazi családi fészket. Sokat voltunk egymástól távol, talán ez volt a tökéletes házasságunk titka. Sohasem veszekedtünk. Nem emlékszem ajtócsapkodásra. Ha nem dolgozott, ha éppen nem készült valamilyen közvetítésre, akkor kiültünk a teraszra, kinyitottunk egy üveg jófajta vörösbort, elkortyolgattuk, s közben zenét hallgattunk. Ő volt az első és egyetlen férfi az életemben.”

„Hohó, hohóóó!”

Knézy Jenő a legfelkészültebb riporterek egyike volt. „A számítógéphez nem értett, cikkeit Erika írógépen írta, a jegyzeteit pedig kézzel – meséli a Vasárnapnak a fia, ifjabb Knézy Jenő. – Ha otthon készült egy közvetítésre, bezárkózott az étkezőbe, mi pedig tudtuk, hogy olyankor tilos bemenni.” Fia szerint a munka legalább annyira fontos volt az apjának, mint a család. „Ha azt kérdezték tőle, hogy lemegy-e közvetíteni Zalaegerszegre, vagy inkább a családdal tölti a hétvégét, tízből kilencszer a meccset választotta.”

Knézy Jenő több mint harminc évig dolgozott a Magyar Televízióban, hét olimpiáról és nyolc futballvilágbajnokságról tudósított. Hogy melyik volt a legemlékezetesebb közvetítése? Alighanem az 1995-ös Grasshoppers Zürich–Ferencváros BL-mérkőzés, amikor szinte eksztázisban közvetítette a Fradi győzelmét („Hohó, hohóóó, Vincze Ottó!”). Az újpestiek néha kórusban szidták, szerintük Knézy annyira elfogult volt az FTC-vel, hogy a közvetítéseiből már csak a „Hajrá, Fradi!” hiányzott.

Megosztó személyiség

Knézy minden magyar sportsikernek örült – és minden sikertelenséget nevén nevezett. A közvetítések során olykor élesen bírálta a magyar futballt. Tudta magáról, hogy megosztó személyiség, és szókimondása miatt sokan neheztelnek rá, de úgy vélte, mellébeszélő, fülét-farkát behúzó, szervilis újságíróból van éppen elég, s egy jó riporternek kötelessége állást foglalni.

Amikor a magyar válogatott 1993 nyarán 2:0-ra kikapott Izlandon, a meccs lefújása után Knézy így értékelte a látottakat: „Katasztrofális teljesítménnyel világbajnoki selejtezőn a magyar együttes 2:0-ra kikapott Izlandtól, évek óta a leggyengébb teljesítményt nyújtotta, és ez azért nagy szó, mert a választék meglehetősen bőséges. Amatőröktől kaptunk ki, így marad a kérdés, érdemes-e profikat nevelni Magyarországon.”

Kijevi kávé

Knézy szigorú, kérlelhetetlen, a munkájában precíz, maximalista ember volt, aki a kollégáitól éppúgy megkövetelte a lelkiismeretes munkát, mint saját magától. Magánemberként pedig kimért volt és visszahúzódó, mindenkitől három lépés távolságot tartott – így emlékszik rá vissza Lakat T. Károly sportpublicista, aki ismerte a segítőkész Knézyt is:

„A Népsport labdarúgó-rovatának vezetője voltam, amikor 1989 őszén Kijevbe utaztunk egy UEFA-kupa meccsre, a Dinamo Kijev az MTK-val játszott. Egész nap szakadt az eső, borzalmas idő volt, áztunk-fáztunk, agyonfagytunk. S ahogy a meccs előtt csóró magyar újságíróként ott ácsorogtam, mint az ázott veréb, egyszer csak megjelent a tribünön a Jenő, kifogástalan öltözékben, akárha egy divatlapból lépett volna elő, lefektette a diplomatatáskáját, az volt az asztal, elővarázsolt egy termoszt, forró kávét töltött, s mintha csak a Gerbeaud cukrászdában lennénk, azt kérdezte:

– Szerkesztő úr, megkínálhatom egy kávéval?”

Kiállítás, négyméteres!

Knézy Jenő nem volt könnyű ember, de szakmai felkészültségét senki sem kérdőjelezhette meg. Az 1996-os atlantai olimpia vízilabda-tornájának bronzmérkőzésén Olaszország 16:15-re vezetett a magyar válogatott ellen. Már csak negyven másodperc volt hátra a meccsből, amikor a magyarok eladták a labdát. Kész, vége, oda az esély az egyenlítésre. Az olaszok ünnepelni kezdtek a parton, tartalékkapusuk pedig örömében beugrott a medencébe – túl korán, két tizedmásodperccel a vége előtt. Knézy azonnal felkiáltott:

– Kiállítás, négyméteres!” 

Mert pontosan tudta, mit ír elő a szabályzat még az ilyen ritka esetekre is. Ez volt nála a szakmai minimum. A zsűri aztán még percekig vitatkozott azon, hogy mi a teendő. Mi lett volna: kiállítás, négyméteres. Vincze bedobta (16:16), következhetett a hosszabbítás.

A munkamániás

A közvetítés, a riporteri munka szent volt számára. Ha ő vezette a reggeli Telesportot, nem hagyatkozott arra, hogy több mint húszévnyi tapasztalattal a háta mögött, rutinból megoldja, hanem hajnali ötkor bement a szerkesztőségbe, mert azt a rövid, háromperces műsort is a lehető legkörültekintőbben akarta elkészíteni. Megszállottan szerette a televíziózást. Sokoldalúságát jelzi, hogy szilveszteri kabarékban éppúgy feltűnt, mint választási műsorokban. Igazi terepe azonban a sport volt. Saját bevallása szerint a legszívesebben focit, kosárlabdát és jégkorongot közvetített. Egy szürke magyar labdarúgó-mérkőzésre ugyanolyan alapossággal készült, mint egy BL-döntőre. A közvetítés napján egy korty alkoholt sem ivott, s már órákkal a meccs kezdete előtt a helyén volt, rendezgette a jegyzeteit, hogy felkészülten szólhasson bele a mikrofonba:

– Jó estét, jó szurkolást!”

A magánember

Azt már a fia, ifjabb Knézy Jenő meséli, hogy munkamániás apja tudott lazítani is. Szerette a finom ételeket, a cseh söröket, a villányi és szekszárdi borokat, a jó whiskeyt, és tudta, melyik étteremben lehet kocsonyát, velős csontból főzött levest enni. De szeretett főzni is, voltak ételek, amelyeket otthon csak ő készíthetett el – ilyen volt a lecsó. Szeretett utazni, szerette a klasszikus krimiket és a bluest (több száz bakelitlemeze volt). Az autóját ritkán használta, általában tömegközlekedéssel járt munkába.

„Apu szeretett sétálni, nekem pedig nagyon imponált, hogy annyian megszólítják az utcán. Akkoriban még nem volt okostelefon, úgyhogy szelfit nem lehetett készíteni, de rengeteg autogramot kiosztott élete során.” Knézy Jenő tudatosan tartotta távol magát a politikától. Semmilyen pártnak nem volt a tagja, soha nem akart nyíltan politizálni, s ettől a gyermekeit is óvta, mondván: a politika olyan világ, ahol nehéz embernek maradni.

Valami nem stimmel

Knézy Jenő magas, életerős, jó fizikumú férfi volt, de 2003 tavaszán valahogy nem érezte jól magát. Március 29-én ő közvetítette a lengyel–magyar Eb-selejtezőt Chorzówból (0:0), néhány nappal később pedig a magyar–svédet (1:2). A magyar válogatott meccsén utoljára ekkor – Lisztes Krisztián távoli lövésénél – kiálthatott gólt.

Április 21-én, húsvétvasárnap még ő volt a riporter a Komjádi uszodában, a Vasas–Honvéd vízilabda-döntő második mérkőzésén (7:6), de két nappal később bement a kórházba, hogy vizsgálják ki, mert valami nem stimmelt ott belül.

„Állandó hasmenés gyötört, és a közérzetem egyre rosszabb lett. Még kiutaztam Lengyelországba, bár nem tagadom, végigszenvedtem az utat, kihagytam volna azt a hosszú autókázást. Kint sem voltam jól, de nem panaszkodtam senkinek. Azt gondoltam, valamilyen vírusos fertőzést kaphattam, még szedtem is valamilyen port. Csakhogy miután hazajöttem, nem javult a helyzetem. Bejártam dolgozni, a magyar–svédet is én kommentáltam, vezettem a Gól című műsort, de már tudtam, hogy valami baj van. Egyfolytában feszített a hasam” – idézte föl a kezdeti panaszokat a Sinkovics Gábornak adott interjúban, amely élete utolsó interjúja volt, s a Nemzeti Sportban jelent meg.

„Sohasem voltam beteg, még az influenza is elkerült. Eszembe se jutott, hogy rákos vagyok. Minden leletem negatív volt. Negatív, érted? Ott állt egy magas, erős férfi, papíron makkegészségesen, egyre nagyobb kínok közepette. Aztán elkezdtek megcsapolni. Hat és fél liter folyadékot távolítottak el a hasamból. Ezt a műveletet négyszer ismételték meg.”

Álmatlan éjszakák

Knézy Jenő szervezetét rosszindulatú rák támadta meg, a legagresszívebb fajtából. Két hét alatt tizenhat kilót fogyott, arca beesett, színe hamuszürkévé változott. Az orvosok műteni próbálták, de amikor felnyitották a hasát, látták, hogy a helyzet nemcsak súlyos, hanem reménytelen is. Mindenütt áttétei voltak. A diagnózist a gyerekeitől tudta meg.

„Amikor elmondtuk neki, hogy csak néhány hete van hátra, arra kért bennünket, hagyjuk magára, és másnap este látogassuk meg újra – meséli a fia. – Mire másnap visszamentünk hozzá a nővéremmel, addigra ezt elrendezte magában, és elmondott nekünk néhány dolgot a családdal és az élettel kapcsolatban. Ez volt az útravalónk.”

A kórházi ágyához még beszereltetett magának egy tévét, hogy ne maradjon le a sporteseményekről. Szeretett volna még egy utolsó meccset közvetíteni, de tudta, hogy erre nincs sok esély. Éjjelente képtelen volt aludni, órákon át mászkált a kórház folyosóján. Hajnalban feküdt vissza. Nappal olvasott, de csak újságokat, könyvekhez már nem volt türelme.

Nincs remény?

A szurkolók csak annyit érzékeltek, hogy Knézy Jenő eltűnt a képernyőről. A közvélemény a Nemzeti Sport megrázó interjújából tudta meg, hogy a népszerű riporter a halálán van. „Nem igaz, hogy nincs remény” – jegyezte meg az interjút készítő újságíró, mire Knézy rezignáltan annyit felelt: – Van, csak minimális. […] Ha időközben feltalálják a rák ellenszerét, boldog leszek, de a realitás egészen mást sugall. A legjobb esetben is három hónapom van hátra.” A kérdésre, hogy hisz-e a gyógyulásban, azt felelte, Istenben hisz. „Nincs mitől félnem. Boldog és teljes életet kaptam a sorstól. Rengeteg élményben volt részem, sikereket értem el, ezért, ha jön a halál, hát jöjjön. […]

Persze, hogy jó lenne még élni, dolgozni, utazni, borozgatni, a gyerekeimmel, az unokáimmal lenni,

de azt nem szeretném, hogy félholtként éljek. Eutanázia-párti vagyok, és egyetlen dologtól irtózom, hogy méltóság nélkül menjek el. Nem szeretném, hogy telemorfiumozva, tágra nyitott szemmel a plafont bámulva kelljen távoznom. Pedig előfordulhat, hogy ez történik.”

A gyertyák csonkig égnek

A családnak az is megfordult a fejében, vajon a csernobili nukleáris katasztrófának lehetett-e köze Knézy Jenő betegségéhez. 1986. április 26-án ugyanis Knézy – ahogy Déri János is – tagja volt a Magyar Televízió küldöttségének, amely Moszkvából tartott hazafelé.

„Aeroflottal utaztak vissza, kijevi átszállással. Apu nem értette, hogy Kijevben miért vették körül a gépet védőruhás, szkafanderes alakok, és miért mosták kívülről vízsugárral a repülőt. Amikor az atomrobbanás volt, ők épp átrepültek a csernobili térség fölött.”

Knézy Jenő a halálos ágyán arra kérte fiát, minden évben olvassa el A gyertyák csonkig égnek című Márai-regényt, mert úgy vélte, az a könyv mindig mond valami újat a világról. Fia azóta is naponta gyertyát gyújt apja emlékére. „A fényképe kint van a komódon, mellette a gyertya. Ha pedig betérek egy templomba, érte is mindig elmondok egy imát.”

Knézy Jenő, a legendás sportriporter húsz évvel ezelőtt, 2003. június 17-én hunyt el, ötvennyolc évesen.

*

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023/25-ös számában jelent meg.