Két trend erősíti egymást. Teljesen jól megfigyelhető, hogy azokon a pontokon, amelyek egyébként hagyományosan külpolitikai területeknek számítottak, de megjelent a belpolitikai-pártpolitikai kommunikáció az elmúlt években, ott a véleményalkotás is ezt követte. Ilyen például a migráció, Joe Biden személye, az orosz agresszió és a szövetségesi attitűd kérdése. Ezeket teljesen beszippantotta a polarizáció, a kutatásból is kiválóan látható, az ellenzék–kormánypárt szerinti megoszlás határozza meg, hogy az adott kérdésben ki mit gondol. Ebből az a félig meglepő trend alakult ki, hogy a véleménycsoportok egy része egymáson belül sem kompatibilis, tehát alapvetően következetlenségek láthatóak még egy táboron belül is. Hiszen a belpolitikai narratívák nem tudnak – és nem is szeretnének – tágabb képet adni, így viszont régi (a Fidesz korábbi korszakaira jellemző) vélemények is túlélnek ezek mellett akár ugyanazon kormánypárti válaszadó fejében. Egy példa. Az USA-tól kifejezetten tartanak a kormánypárti szavazók: amikor azt a kérdést tették fel nekik, hogy kivel kellene szoros partnerségre törekedni, a lista alsó három eleme közt szerepelt az USA és Ukrajna. Ehhez képest a válaszadók többsége a mai napig a jóléttel és a szabadsággal asszociálja az USA-t, és a többség is egyetért abban, hogy a NATO vezető hatalma és nagyhatalom. Egész pontosan minden egyes magyarországi pártban legalább kétharmados támogatottsága van a NATO-tagságnak.

Egymás mellett tehát ezek az elemek azt mutatják, bár tudjuk, hogy a NATO-ra szükségünk van és reális az értékelés, hogy a NATO alapvetően amerikai túlsúlyú szervezet (más kérdés, hogy Európa miért nem építette fel magát jobban és ki hátráltatja az európai együttműködést…), mégsem akarnak a kormánypártiak jó partneri viszonyt az USA-val. Ezt tekintem következetlenségnek, hiszen NATO-tagként épp a privilegizált viszonyra lenne lehetőség, annak összes gazdasági és biztonságpolitikai előnyével – nézzük meg mostanában a lengyeleket vagy a baltiakat –, ehhez képest a szuverenista belpolitikai véleménynarratíva erőltetése miatt a leválás a végső következtetés a konzervatív tábor nagy részében.

A másik kitapintható példája a regionális és euroatlanti trendekkel szemben tartó magyar véleménynek az Oroszországgal való együttműködést támogatók és elutasítók arányának alakulása. Miközben az együttműködést elutasítók aránya nem változott (2021-ben 46%, 2023-ban 45%), idén mégis kétszer annyian támogatják – 13% helyett 26% – az Oroszországhoz közeledést! Ez elég jól mutatja a kormánybarát média narratíváinak hatékonyságát a szavazóik körében.

Egy év eleji felvetés viszont nem kapott támogatást még a saját táborban sem: ez a magyar középhatalmiság. A válaszadók több mint fele (56%) szerint el kell fogadni, hogy kis ország vagyunk. Mindez a „merjünk nagyot álmodni” szlogennel egykor választást nyert párt kormányzása alatt formálódott meg mint társadalmi vélemény. A legnagyobb elutasítottság a katonai középhatalmi törekvéssel szemben volt érzékelhető, ami különösen pikáns lesz a következő időszakban, amelyre meghirdették a „védelmi költségvetést”, hiszen Magyarország most több mint 1300 milliárd forintot tervez hadikiadásokra.

A szuverenista tábor – a kormánypárti szavazók többsége – Ausztriával és Németországgal barátkozna, és a legfontosabb külpolitikai célok közt azt említi, hogy a nagyhatalmaktól megvédjék az országot. Ezzel szemben az ellenzéki szavazók a szövetségesekkel való kapcsolatépítést priorizálnák.

Végső soron az az érdekes, hogy a kettő között nem is kellene, hogy feltétlen ellentmondás feszüljön. Hiszen a lobbierejét egy-egy kisebb szövetségesnek a hegemón állam döntéshozatalában védekezési képességként is felfoghatjuk. Máshogy fogalmazva: ha Magyarország ügyes és nem csak hangos szövetségesi politikát folytatna, akkor nőne igazán a mozgástere a szövetségen belül, míg a vétófenyegetőzések ezt hosszú távon csökkentik. Innentől látszik megint, hogy a leegyszerűsítő, belpolitikai fogyasztásra szánt narratívák kártékonyak a külpolitikai szemlélődésre.