Kedves Edit, az ön életpályáját a gazdag tudományos kutatómunka eredményei és a rendszerváltást követően huszonöt esztendőn át a politikusi tapasztalatok sokrétűsége jellemzi. Előbb a szlovák, majd az Európai Parlamentben. De nyilván ma is élénken figyeli a közélet dolgait. Megtippelné hát, hogy a pártlistákon képviselői mandátumra pályázó jelölteknek ezúttal hány százaléka lesz nő?

Tippek helyett inkább a tényekhez szoktam ragaszkodni. És hogy a rend kedvéért először is a saját ügyeinket nézzük, hát a Szövetség június 23-án napvilágot látott listáján az első tíz hely jelöltjei között nincs nő! Az első húszban is csupán kettő, az első harminc hely jelöltjei között pedig összesen csak négy nő neve szerepel. Erre mit mondjak?

Amit az ön rálátásával ilyenkor mondani lehet.

Nézze, egy képviselőjelölti listán akár ötven százalékban is lehet nőket állítani, ha a nevük zömmel a 75. helyen s annál lejjebb keresendők. Ezzel szemben manapság már az első tízbe illendő, vagy mondjam úgy, hogy természetes lenne női jelöltet/ jelölteket tenni. Én ezzel nem állítom, hogy a nők jobbak, mint a férfiak, de nem is rosszabbak. Egyszerűen csak másak. Fölmérések bizonyítják azt, hogy a nők egy kicsivel másképpen látják a világot. Az értékrendjük más, a hierarchiájuk más, az adottságaik másak, de semmi ok sincs arra, hogy ne vegyenek részt a döntéshozatalban. Egy sereg döntés rájuk vonatkozik, róluk szól, mégsem ők döntenek.

Ez a közéleti lenyomata annak, ahogyan a társadalom viselkedik a nőkkel szemben? Vagy bármely olyan csoporttal szemben, amelyikről a valamivel erősebb azt gondolja, hogy azt ezzel szemben magától értetődően meg tudja tenni?

Ez szintén része ennek a jelenségnek, de nem kizárólag. Itt főként a tradíciók súlyának jelentősége dominál, az a szemléletmód, hogy a politika nem a nőknek való. Nézzük akár a Szövetség 18 tagú elnökségét, ahol mindössze három nő van, ami nem egész 17 százalék!… Közép-Európában a pártok többnyire bezárják kapuikat a nők előtt, és a lényeges kérdésekben általában férfiak döntenek. Igaz, az osztrák parlamentben a nők aránya 40 százalék, de például Magyarországon csak 13%! A szociológia ebben a társadalom számára fontos kérdésben úgy fogalmaz, hogy a pártok irodái olyanok, mint az üveg nyakának szűkülete: a komoly döntéseket a pártok legbensőbb szobáiban hozzák. Arról is, hogy kit engednek egyáltalán a jelöltlistára, ki mérettetheti meg magát. Így sok minden elválik még azelőtt, hogy a választók tulajdonképpen dönthetnének.

Az esélyegyenlőségnek ez a helyenként már-már „asszonykerülő”, mizogin felfogása eleve ott él a szlovákiai társadalom mélyrétegeiben, vagy a politikai konzervativizmus nálunk ezt nem tudja, nem is akarja befolyásolni?

Hogy az adott pillanatban nem látszik egy ilyen pozitív irányú igyekezet, arra mérget lehet venni. Bár volt nálunk is egy-két időszak, amikor még a rendszerváltás után, majd az ezredforduló táján az esélyegyenlőség előlépett egy határozottabb szándékká, és a társadalmi életbe is beágyazódott. Ez a kérdéskör mára azonban a háttérbe szorult, lefékeződött. Mind a politika hangja, mind a közbeszéd nem az esélyegyenlőség fontosságát sürgeti, hanem más irányok felé halad. Közben olyan új helyzetek is előálltak, mint az, hogy például a Covid alatt megsokszorozódott a családon belüli erőszak, ami a hosszas járványügyi folyamat egyik legriasztóbb velejárója lett.

Igaz, a házelnök Boris Kollárnak a minap kibukott esete a durva asszonyverés bűntényével még a Covid előtt történt, de most az szintén kiderült, hogy az ő számára az efféle magatartás ma sem tabu, ami végül is a hazai politikai elit egészére rossz fényt vet!

A nők elleni erőszak, a tettlegesség a büntetőjog szempontjából is bűncselekmény. Különösképpen felháborító, hogy ő, a „Család vagyunk” párt elnöke máig úgy érzi, hogy egy nőt felpofozni helyénvaló, normálisnak is tartja. Azt mondja, megint megtenné, és elutasítja, hogy ezért le kellene mondania a tisztségéről. Ami pedig nem kevésbé szörnyű, hogy a társadalom nagy részénél ez el sem éri az ingerküszöböt. Sokan még egyet is értenek vele. A pszichológusok attól tartanak, hogy ez az ügy akár mintaként, „igazolásként” is szolgálhat, és egy, a nők elleni erőszakhullámot fog kiváltani. Az pedig már „csak” bizarr adalék, hogy a parlamenti képviselők egy csoportja épp nemrég benyújtott egy határozati javaslatot, amely újfent elutasítja az Isztambuli egyezmény szlovákiai ratifikációját. Hogy az államnak semmit se kelljen tenni az erőszak megfékezésére, ne kelljen az áldozatokat védeni, ne kelljen az erőszaktevőt – túlzottan – büntetni. Ma az esélyegyenlőség kérdésében is azt látni, hogy egy nem túl nagy, ám nagyon hangos, nagyon befolyásos kör már-már fanatikusan és nem a szó jó értelmében konzervatív irányba, hanem a fundamentalizmus felé tereli az országot, aminek jeleit azért úgy tíz évvel ezelőtt itt jóval kevésbé lehetett látni.

Kiszúrható ebben a politikum felelőssége?

Elsősorban a politikai elit tágabb körének felelőssége. Hogy kedvezően befolyásolja-e, befolyásolni akarja-e a közbeszédet, vagy populista módon csak kiszolgálni. Én az utóbbit látom. Meg azt, hogy inkább alányúl a felszínen lévő folyamatoknak, hogy ezzel választókat szerezzen. Azokban a mai „modern időkben”, amikor a hamis tévhitek özönében, meg több száz évvel Magellán után, az emberek képesek elhinni, hogy a Föld lapos…

A női karrier valós problémáit kezelő politikai megszólalások helyett a tradicionálisnak tűnő közéleti szerepek forszírozása, illetve a kulturális-etikai kérdések túlzottan konzervatív, olykor begyepesedett szemléletű tónusa szintén szerepet játszik a nők tartózkodó politizálási hajlandóságában?

Ne legyenek illúzióink. A nők nagy része is gondolhatja azt, hogy a politika nem a nőknek való. Mert hozzászoktak ahhoz, hogy azt a férfiak intézik.

Még ha 2023-at írunk is?

A statisztikák azt fogják mutatni, hogy picike javulás azért mutatkozik, bár végtelenül lassan. És esetlegesen. Ellépve a politikától, a mindennapi élet gondjai közül elég akár csak egyetlen példát – a bérszakadékot felhozni. Hiszen ha az itt a jövőben is a mai tempóban fog csökkenni, akkor úgy 60-70 év múlva, esetleg még később lesz a férfiak meg a nők bére egyenlő az értékrendjében ugyanazon munkáért. Mert ha a férfiak az építkezéseken nehéz fizikai munkát végezve gerendákat cipelnek, azt megbecsüli a bérrendszer. De azt, hogy a nővérke a kórházban ugyanilyen nehéz munkát végez, amikor a betegeket kell megfordítani, felemelni vagy kiemelni a betegágyból, az a bértáblázatok szempontjából már kisebb értéket képvisel. Rengeteg ilyen abszurd, semmivel sem indokolt ellentmondás él velünk. És akkor még nem említettem az esélyegyenlőség alapvető princípiumát.

Gondolom, nemcsak a képviselői munka közben találkozott sűrűn az efféle torzulásokkal, hanem szociológusként is kutatta ezt a problémakört. A női egyenjogúság és egyéni önrendelkezés, az emberi méltóság távolról sem jelentik ugyanazt a mai szlovákiai társadalomban?

Hogy is mondjam? A nőknél ez önbizalom kérdése is. Valljuk be őszintén, hogy a társadalom nemigen kívánja feloldani ezt a dilemmát, jobbára átsiklik fölötte. És egy csöppet sem segíti, hanem inkább elfojtja. Ennek pedig ezer oka lehet, amiket kimondani sem szeretnék.

Ám ha mégis megpendítenénk legalább egyvalamit a sok közül?

Akad például pszichológus is, aki úgy véli: a nők túl messze mentek az emancipáció kérdésében, és most ráfizetnek. Ezzel például én nem szeretnék egyetérteni. Bár nem zárom ki, hogy a köztudatban, valahol az alsóbb áramlatokban ez is működik. Pedig ha, akkor a nők csak azért beszélnek/ beszéltek határozottabban az emancipációról, mert a valóságban túl kevés, vagy érdemben semmi sem történik ezen a téren. Mindig csak ugyanaz a mantra ismétlődik, s ha változik is valami, nem mindig a nők javára. Ezt az is bizonyítja – akár a politikához visszatérve –, hogy a községi- városi nívó posztjain hamarabb és nagyobb arányban jelennek meg a nők, mint a felsőbb döntéshozatali szinteken. Ott, ahol a köznapi munka zajlik, azt szívesen átengedik a férfiak; és a nők általában nem is panaszkodnak a munkára, nem az riasztja el őket a politikai-közéleti szerepvállalástól. Hanem sokkal inkább a politika gyakran alpári eldurvulása.

Azt ön miként látja, hogy Zuzana Čaputová nem indul újra az államfői tisztségért?

Őszintén szólva én sajnálom, hogy végül így döntött. De megértem őt. Azt hiszem, a szíve mélyén megkeseredett. Államfőként is, hölgyként is annyi nemtelen és gyalázatos támadás érte, ami nem segíti, hogy a köz érdekében valaki újabb feladatokat vállaljon. Valljuk be nyíltan: gyakran az ő emberi méltóságába is belegázoltak, és a gyerekeit is otromba módon fenyegették. Keserűséggel nem szabad és nem is lehet államfői feladatokat vállalni.

Politikusként önnek is szüksége volt önelemzésre?

Voltak persze helyzetek, hogy igen. Többnyire akkor, ha azzal szembesültem, hogy a férfi kollégáknak más az elvárásuk velem szemben, mint ahogy azt én gondolom, mik lehetnének a saját elvárásaim.

Nem igazodott, bár ők elvárták volna? Aki nem lép egyszerre?! Baj, ha „az a nő” másként látja?

Előfordult ilyen is. De leginkább talán az járta, hogy na jó, ha már egyszer itt van, akkor lesz, aki kávét főzzön. Ugye, megint az esélyegyenlőség! Fölemelték önmagukat egy magasabb szintre, és úgy gondolták, hogy a gondolkodás magasságában egy nő nem képes velük a tempót, az iramot tartani.

Ilyenkor lázadni szokás, vagy nyelni egyet?

Vérmérséklet kérdése. Az ember azt teheti ilyenkor, hogy még jobban, még lelkiismeretesebben teszi a dolgát. Az én tapasztalataim szerint a nők általában így reagálnak. Erősödik bennünk a bizonyítási kényszer.