A játéka is igazi. A legapróbb rezzenése is megkérdőjelezhetetlenül őszinte.

„Ez a döntő. Hogy hiteles vagy – mondja lelkesen. – A közönség már rég megszokta, hogy én mindig azt mondom, amit gondolok. A rosszat is elmondom magamról, nem csak a jót. És akkor megbocsátják. Annak ellenére, hogy optimista vagyok, pillanatok alatt eltörik a mécses nálam. Azonnal sírok. Vagy meghatódom. Az utóbbi időben főleg az dominál, hogy szeret a közönség. Játszom most egy frenetikus vígjátékban a Turay Ida Színházban. Fergeteges látogatás a címe. Életemben nem volt még ilyen sikerem, mint ebben a darabban. Hússzor játszottuk, és csak kétszer fordult elő, hogy nem állva tapsolt a közönség. Nem rohannak el, tombolva tapsolnak az emberek. És akkor mindig zokogok. Nem bírom visszatartani a könnyeimet. Meghat, hogy ebben a szörnyű, háborús világban ilyenre képesek. Nagy boldogság ez nekem. Nyolcvanhat évesen játszhatok még! Ez akkora ajándék, hogy nem tudom elmondani. Hogy egy színésznek ez mit jelent. Még apró ajándékokat is feladnak a színpadra. Elolvadok a nézők szeretetétől.”

Ezt jelzi a legutóbbi elismerése is. Imádott közönsége beválogatta a Halhatatlanok Társulatába. Hogy a lábnyoma örökre ott maradjon a Nagymező utca kövén.

„Ez volt az egyetlen díj, amelyre vágytam. A többi is nagy ajándék, de ezt annyira szerettem volna! Pedig nem jár semmivel. Csak az unokáim miatt…!

…Olaszországban élnek. Ha eljönnek, amikor már nem leszek, azt mondja majd egyik a másiknak, hogy nézd csak, a nagyanyánk itt volt színésznő! Julia sokat jár ide, mindent tud rólam, de Aron nem is beszél magyarul. Találkozunk, és nézzük egymást. Tisztára olyan, mint amilyen a férjem volt. Ő ezt nem tudja, hiszen nem is ismerte, de nagyon jóképű. Olasznak olasz, de szőke. Nagyon édes pasi. Huszonöt éves. Julia harminc.”

Holl István volt Pásztor Erzsi férje. Jeles alakításokkal írta be a nevét a magyar színjátszás nagykönyvébe. Huszárik Zoltán utolsó filmjében, a Csontváryban ő volt a nem evilági mosolyú lepkegyűjtő. Zilált sorsáról a tekintete árulkodott.

„Nagyon jó színész volt. Úgy táncolt, úgy szteppelt, hogy a Pécsi Balettel járt fellépni. Az alkohol sajnos elvitte. Tízen voltak testvérek. Ketten korábban meghaltak, de ők nyolcan egytől egyig tehetségesek voltak. A férjem kivételével azonban egyikükből sem lett semmi. Mind elzüllött. A férjemmel a főiskolán jöttünk össze. Az én ízlésemhez igazítottam az övét. Nagyon szerette a sötétkék zakót a citromsárga garbóval. Minden premierre inget ajándékoztam neki. Vittem az anyagot, és megvarrattam. Monogramot tetettem a zsebre. Egy nő és annak kamasz fia volt az üzletben. Megkérdeztem tőlük, mennyi lesz? Ötven forint, mondta a nő. Megengedné, hogy kétszerre fizessem ki? Mielőtt válaszolt volna, lekevert egy pofont a fiúnak. Látod, te hülye kölök, ezért akarsz te színész lenni? Hát normális vagy? Sok-sok év múlva a szinkronstúdióban találkoztam a fiúval. Színész lett belőle. Uri István volt.”

Szenvedélyesen él, szenvedélyesen játszik, magas hőfokon beszél. Az egész teste mondja a magáét. Minden mozdulata, gesztusa jelentéssel bír. Együtt is, de külön-külön is. Szinte sistereg az energiától. Pedig fél héttől talpon van.

„Este, ha nincs dolgom, ha nem játszom, kilenckor már olyan álmos vagyok, hogy olvasni is alig bírok. Elalszom. És akkor korán kelek. Általában hatkor ébredek. Ez már az öregséggel is jár. A színpadon is eszembe jut néha, hogy milyen érdekes, most bezzeg bírod, Pásztor Erzsi! Nálam ez már bevált dolog. Ha színpadon vagyok, megszűnik az időérzékem. Meghívtak múltkor egy születésnapi partira. Este fél tízre! Olyan nincs. Fél tízkor én már nem mozdulok ki itthonról. Küldtem egy kis levélkét az ajándékkal, és maradtam a fenekemen.”

Boltba, piacra mindig szívesen jár.

„Ha úgy jön ki a lépés, hogy napok óta nem voltam, naná, hogy a legnagyobb örömmel megyek! Ma csak azért nem mentem, mert várom a pedikűröst. Holnap majd megyek. Feltétlenül. Imádom a piac hangulatát. Úgy élek, mintha hárman lennénk. Háztartást vezetek. Szeretem csinálni. Hozzátartozik az életemhez. Nem fáradok bele. Mindig van tartalékom. Főzök és dobozolok, mert egy személyre nem tudok főzni. Elrakom a fagyasztóba. Utálom az éttermeket. Senkiben nem bízok már. Undok lettem ezen a téren. Anyukám azt mondta, főzni csak szeretettel lehet. Ha az ember szereti a családját, akkor meg pláne! Veszi a fáradságot, és olyat is csinál, amit még soha. Vagy a férje, vagy a gyerekek kedvencét. Én a lányomat és az unokáimat is szeretem, de magamat már kimondottan kényeztetem. Ez az igazság. Szívvel-lélekkel főzök. A piacon is úgy kezelnek, mintha négytagú családra főznék. Hogy van a família? – kérdezik. Köszönöm, jól. Az egyik fele Pécsen, az unokáim Olaszországban, a lányom már hazaköltözött, vidékre.”

Dicsérem a frizuráját, mindig hibátlan eleganciáját, amely a legapróbb részleteiben is perfekt. Édesanyját hozza fel újra, aki arra tanította: az ember nem lép ki a házból rendezetlenül. Egyébként fodrász volt a mama.

„Nagyon szegények voltunk az ötvenes években. Gimnáziumba jártam. Akkor volt divat a ropogós alsószoknya. Emlékszem, volt egy piros pöttyös ruhám. Este kimostam, kikeményítettem, reggel hatkor kivasaltam. Csak úgy ropogott rajtam. De csak az az egy ruhám volt. Szörnyű idők! A háború, a pince, az éhség…! Itt volt nálam a lányom. Készültem rá, hogy jönni fog, mert figyelmeztetett, hogy sok mindent ki fogunk dobálni a szekrényből. Minek hetven darab törülköző a lakásban? – kérdezte. Kapkodtam a fejem. Néztem is, hogy édes jó Istenem, miket gyűjtöttem össze?! Imádom a szép törülközőket, és most kifoszt a gyerekem? Azt mondta, hogy megtalálta a helyet, ahova majd elszállítjuk a felesleges darabokat. Aztán mégsem engedtem. A szomszédasszonynak ajándékoztam egy egész halom törülközőt, de sírva néztem utána. Később rájöttem, igaza van a lányomnak. Nem kell nekem annyi. A másik mániám a mosás. Meg sem telik a mosógép, de bekapcsolom. Kétnaponta! A törülközőkkel meg csaltam egy kicsit. A fürdőszobában is van egy külön stósz, talán nyolc darab. Mondtam is a lányomnak, hogy átvertelek. Tudom, mami, tudom – felelte –, hagytam, hogy meglegyen az örömöd. Ilyen hülyeségekkel szórakozunk. Rám ijesztett, hogy legközelebb a konyharuhák lesznek soron.”

A frizuráját minden reggel ő maga csinálja meg. Van két hajsütővasa, megmelegíti a gázon, és ha nem tudja rendesen megfésülni a haját, akkor besüti.

„Nem megyek el itthonról rendezetlenül. Háromhetente járok fodrászhoz festetni, vágatni. A többi az én dolgom. Fortyogok, ha valaki elhanyagolja magát. Van, akinek az ősz haj is nagyon jól áll, de akkor legyen ápolt neki, egy színésznő azonban a haláláig festetheti. Vannak kolléganőim, akik úgy néznek ki, hogy… nem is mondom! Híresen slamposak. Jómódúak, megengedhetik maguknak, hogy rendben legyenek, mégis borzalmasan elhagyják magukat.

Civilben is jól kell kinézni. Nekünk példát kell mutatnunk.

Nem azt mondom, hogy délelőtt estélyi ruhában kell kivonulni a piacra, de hát adjunk magunkra! Fontos. Nekem Sulyok Mária volt a példaképem. Ínséges időkben is úgy járt be a főiskolára, a legnagyobb szegénység közepette is, hogy a kosztümjei egy szabásra, egy fazonra készültek, de az összes színárnyalat megvolt neki. Hozzáteszem, jómódú családból jött, módos férje és több perzsabundája volt. Elegáns selyemblúzokat, márkás cipőket hordott. Őt látva már a főiskolán elhatároztam, hogy én soha nem leszek slampos.”

Szép is a ruhatára. Minden darabja kifinomult ízlésre vall.

„Fiatalkoromban nagyon szerettem a feketét és a barnát, de ahogy elkezdtem öregedni, rájöttem, hogy mivel a piros is a színem meg a sárga, nekem az jókedvet ad. Feldob. Ma már csak ilyeneket hordok. Ha rám néz valaki, ne azt vegye észre, hogy Jézusom, de öreg ez a nő! Inkább azt, hogy nahát, hogy rikít rajta ez a ruha! Nem bánom, mondja csak, nem érdekel. Van egy szép, pávaszemes pulóverem. Lorán Lenke is viselt feltűnő dolgokat. Matrózblúzhoz felvett egy diadémot. Az ő egyéniségéhez ez is passzolt. Senki másnak nem állt volna olyan jól, mint neki. Rajta elfogadható volt. Most látom, ahogy felraktam a lábam, hogy rózsaszín a papucsom. Na és! Nem jó? Ugye, hogy szép?!”

Amerikából kapott csomagot, még az ötvenes években, kezd egy újabb történetbe.

„Drága, fekete bunda volt benne. Elvittem a szabóhoz, hogy rám igazítsa. Ott is maradt örökre. Nem tudtam elmenni érte. Nem volt pénzem, hogy elhozzam, aztán el is felejtettem. Anyaggal is voltam úgy, hogy a varrónőnél maradt. Gyönyörű zöld selyemruha lett volna. Én sosem voltam olyan szép, mint a lányom. Ha azzal kedveskednek, hogy jól nézek ki, tudom, hogy szeretetből mondják. És talán csinosnak is látnak. Jön a keresztlányom, és azt mondja: Jaj, de szép vagy, Erzsi! Hülye vagy te teljesen? – kérdezem. Öreg vagyok. De érzem, hogy szeretnek, és kicsit elfogultak velem.”

Azt is elárulja magáról, hogy édesszájú. Hogy bizony tud ő még bűnözni.

„Van egy csoki. A sós karamell. Nem is volna szabad ránéznem, de annyira szeretem! Mennyei manna. A fagyi után mindjárt az jön nálam. Imádom az édességet, sajnos. Azért röhögök mindenkin, aki azt hiszi, hogy mint Janka néni a Szomszédokban, én is vedelek. Ez terjedt el rólam. Van is egy darab, amelyben rengeteget iszom, a másikban meg zugivó vagyok. Amint meghúzom a pálinkásüveget, kitör a taps. Azt hiszik, senki nem iszik annyit, mint én.”

És a pezsgőfröccs meg a tojáslikőr? – faggatózom, mert hallottam, hogy azt is szereti. Huncut mosollyal közli:

„Kis pezsgő, konzervdobozban? Tartok itthon. Felengedem szódavízzel. Amiért mindenki kiröhög. De most is volt két olyan likőrösüvegem, amit ki kellett dobnom. Beleszáradt az ital. Olyan régi volt. A lányom limoncellót hozott nemrég. Szeretem azt is. De csak olyan picurkákat iszom belőle…