Németországban 1933. január 30-án lépett hivatalba a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) vezére, Adolf Hitler által vezetett jobboldali koalíciós kormány. A kabinetnek azonban csak relatív többsége volt a parlamentben, és az abszolút hatalomra vágyó Hitler elérte, hogy az agg Paul Hindenburg államfő március 5-re új választást tűzzön ki.

A tökéletes lehetőség

A választási kampány közepén, 1933. február 27-én az esti órákban lángok csaptak fel a Reichstag épületében, amely rövid idő alatt teljesen kiégett, a vizsgálat során több helyen gyújtogatásra utaló jeleket találtak. A helyszínen egy Marinus van der Lubbe nevű, zavartan viselkedő, félmeztelen és kormos holland fiatalembert vettek őrizetbe, aki beismerte a gyújtogatást. A kiégett Reichstaghoz siető és kommunista államcsínyt emlegető Hitler azonnal kijelentette: „Most nincs kegyelem, aki az utunkba áll, azt megsemmisítjük. A kommunista képviselőket még ma éjszaka utolsó szálig fel kell akasztani. Nincs többé könyörület a szociáldemokratáknak sem.”
Másnap, február 28-án a nép és az állam védelméről szóló szükségrendelet érvénytelenítette a weimari alkotmányban szavatolt demokratikus szabadságjogokat és felszámolta a tartományok autonómiáját. A nap folyamán az előre mozgósított rendőrség és a nácik „segéderői”, az SS és az SA 4200 embert vettek őrizetbe, köztük volt a kommunista párt teljes parlamenti frakciója. A Goebbels vezette propagandagépezet antiszemita kampányba is kezdett, mivel a nácik egy szerteágazó judeo-bolsevista összeesküvést akartak a háttérben láttatni.

A március 5-i választáson a nácik a voksok 44 százalékát kapták, és egy kisebb nacionalista párt támogatásával megszerezték az áhított abszolút többséget. Alig több mint két héttel később keresztülvitték az úgynevezett felhatalmazási törvényt, amely négy évre diktátori hatalommal ruházta fel Hitlert. A megválasztott 81 kommunista képviselő be sem ülhetett a parlamenti padsorokba, ahol csak a szociáldemokraták tiltakozhattak a kormány lépései ellen pártjuk júliusi betiltásáig.

Per és ellenper

A nácik a Reichstag felgyújtása kapcsán kirakatpert terveztek, amely a kommunista összeesküvést és a kormány a választás óta tett elnyomó lépéseit volt hivatott igazolni. A vádlottak padján Van der Lubbe mellett ott ült a vele állítólag kapcsolatban álló Ernst Torgler, a kommunista párt korábbi parlamenti frakcióvezetője és három bolgár kommunista vezető: Georgi Dimitrov, Blagoj Popov és Vaszil Tanev.

A németországi perrel egy időben Londonban nemzetközi összefogással nagy feltűnést keltő ellenpert tartottak, amelyen a német eljárásban figyelembe nem vett bizonyítékok alapján azt igyekeztek bizonyítani, hogy a gyújtogatást a náci vezetés szervezte. Egyebek mellett felmerült, hogy a Reichtag épületébe nem lehetett olyan egyszerűen észrevétlenül bejutni – hacsak nem a Birodalmi Gyűlés elnökének rezidenciájához vezető alagúton át érkezett az elkövető. A parlamenti szokások szerint az elnöki tisztséget a legerősebb frakció képviselője – Hermann Wilhelm Göring porosz belügyminiszter, a náci legfelsőbb vezetés  örökös tagja – töltötte be. (A lipcsei per megállapítása szerint Van der Lubbe betört egy ablakot, így hatolt be az épületbe.)

Londonban a tanúvallomások alapján kétségbe vonták Marinus van der Lubbe kommunista pártállását is, helyette azt hangsúlyozták, hogy a 24 éves holland fiatalember gyenge, zavart jellem volt, emellett félig vak, és általában nyakig ült az adósságban. Egy névtelenséget kérő tanú egyenesen azt állította róla, hogy Ernst Röhm náci kapitánnyal, az SA alapítójával és vezérével állt kapcsolatban. (Ő egy évvel később a hosszú kések éjszakájaként elhíresült belső leszámolás egyik prominens áldozata lett.) A hozzáférhető dokumentumok szerint egyébként Van der Lubbe 16 évesen valóban belépett a Holland Kommunista Pártba, később több munkásmozgalmi megmozdulásban is részt vett, de arra, hogy a német kommunistákkal vagy a Kommunista Internacionáléval – azon belül Dimitrovék körével – bármiféle kapcsolata lett volna, semmi sem utal. Furcsa körülmény az is, hogy jószerével ismeretlenül csatangolt Berlinben, hiszen csak 1933 februárjában, 9 nappal a gyújtogatás előtt érkezett meg ide.  

A londoni meghallgatások anyaga az úgynevezett Barna Könyvben jelent meg, amelynek sok példányát Németországba is becsempészték.

A németországi per hatalmas sajtónyilvánosság közepette kezdődött meg 1933. szeptember 21-én Lipcsében, a Birodalmi Legfelsőbb Bíróság épületében. A tárgyaláson a fővádlott, a saját védelmét ellátó Georgi Dimitrov nemcsak minden vádat cáfolt, de erkölcsileg is bírái fölé kerekedett. Híres beszédében leleplezte a náci provokációt, a tárgyalás csúcspontján keresztkérdéseivel ellentmondásokba keverte és nevetségessé tette a tanúk padján pöffeszkedő Göringet és az egész procedúrát.

A per november 13-tól Berlinben folytatódott, ahol helyszíni szemle próbálta igazolni – sikertelenül –, hogy Van der Lubbe viszonylag rövid idő, szűk 20 perc alatt a számára ismeretlen épületben egyszerre több helyen tudott tüzet gyújtani. A december 23-i ítélethirdetéskor Torglert, Dimitrovot és társait bizonyítékok híján felmentették, a bolgár vezetőket 1934 februárjában kiengedték Moszkvába.

A tárgyalás során valószínűleg végig begyógyszerezett Van der Lubbét, aki bevallotta a gyújtogatást – indoklása szerint tettével a munkásokat akarta bátorítani és a forradalmat elősegíteni a kapitalista rend és a nácik ellen –, a bíróság halálra ítélte, és 1934. január 10-én lefejezték. Az ítéletet nyaktilóval hajtották végre.

Máig sok a kérdés

A Reichstag felgyújtását ma is sok találgatás övezi. Az azóta eltelt 90 évben nem kerültek elő – avagy nem kerültek a nyilvánosság elé – olyan források, amelyek egyértelműen igazolnák vagy cáfolnák a lehetséges narratívákat. A történészek egy része ma azt tartja, hogy Van der Lubbe volt a tényleges, magányos tettes, Hitler pusztán felhasználta céljaira a számára szerencsés időpontban bekövetkezett eseményt. Nem kevesen vannak ugyanakkor azon az állásponton, hogy a nácik maguk okozták a tüzet, hogy ürügyet teremtsenek a leszámolásra politikai ellenfeleikkel, és pótlólagos magyarázatot alkossanak a totalitárius rendszer bevezetésére. Megint mások szerint a Reichstag felgyújtása a náci hatalmi struktúrákon belüli pozícióharchoz kapcsolható: e szerint egy SA-osztag lehetett a végrehajtó, amely az adott pillanatban a párt legfelsőbb vezetése tudtán kívül cselekedett.

Érdemes röviden megnézni a vádlottak utóéletét is. Hogy Dimitrovékat 1934-ben kiengedték a Szovjetunióba, aligha magyarázható mással, mint hogy az éppen felemelkedő Harmadik Birodalom vezetése megkezdte a tapogatózást Sztálin felé. A pozsonyi vegyi kombinát egykori névadója a kelet-európai moszkovita pártvezetők klasszikusnak mondható útját járta be: a második világháború után miniszterelnökként és főtitkárként Bulgária első számú vezetője lett, mígnem 1949-ben Moszkva közelében tisztázatlan körülmények között el nem hunyt egy gyógykezelésen.

Kacifántosabb életpálya Ernst Torgleré: miután bizonyítékok hiányában felmentették a Reichstag-perben, 1935-ig „védőőrizetben” maradt. 1940-ben már a náci propagandaminisztériumban dolgozott, maga Joseph Goebbels pártfogolta, a Szovjetunió megtámadása után az antibolsevista propaganda lett a fő területe. Túlélte a háború végét, átvészelte a „nácitlanítást”, későbbi éveiben önkormányzati és szakszervezeti hivatalokban dolgozott. Hiába kérte, hogy vegyék vissza a kommunista pártba.

Marinus van der Lubbe ügyét a második világháború befejezése után többször újratárgyalták. Az évtizedek során bizarr döntések is születtek: 1967-ben például egy német bíróság a halálos ítéletet nyolcéves börtönbüntetésre változtatta. 1981-ben egy másik (újra)tárgyaláson beszámíthatatlannak nyilvánították az elkövetőt. A végső döntés csak 75 év után, 2008 januárjában született meg: a nemzetiszocializmus idején hozott igazságtalan ítéletek hatályvesztéséről szóló 1998-as törvény alapján semmisnek mondta ki az eredeti ítéletet. Vagyis: nem Van der Lubbe felmentéséről vagy ártatlanságáról született döntés.

A 90 éves história nemcsak a történelem iránt érdeklődő laikusokat foglalkoztatja, hanem a szakmai közvéleményt is, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy idén januárban Lipcsében kihantolták azt a jelöletlen sírt, amelybe valószínűsíthetően Marinus van der Lubbét temették. Az előzetes vizsgálatok megerősítették a feltételezést. A részletes kórbonctani jelentés nyilván nem adhat választ minden kérdésre, de a szakértők azt várják, legalább az tisztázható lesz, befolyásolták-e gyógyszerek vagy drogok a holland fiatalember vallomását és magatartását az 1933-as per során.

(MTI, as)