A beszélgetésen pedig minden olyan megnyilvánulást értek, amely az egymásra való odafigyelésről, az elfogadásról, sőt a megértésre törekvésről szól. Az utóbbi években egyre kevesebben voltak képesek erre, és mintha egyre nőtt volna azoknak a száma, akik nem válogatták meg a szavaikat, durván beszóltak bárkinek, és az emberi kommunikáció legalapvetőbb szabályait sem tartották be.

Vagy nem is így van ez? Nem nőtt a számuk, csak mivel a hatalmon lévő politikusok által megadott „alaphang” a durvaság és alpári kifejezésmód volt, egyre többen engedték meg maguknak ezt a hangot, és megszólaltak azok is, aki addig nem mertek előlépni a színvonal alatti kommunikációjukkal és véleménynyilvánításukkal.

Félreértés ne essék: nem a másféle véleménnyel van bajom. Hanem azzal, amilyen módon azt kifejezik. Minden véleményről lehet vitát nyitni, lehet értekezni, ha érvek mentén teszik ezt. Amint azonban láttuk, az utóbbi néhány év „alaphangja” nem ez volt. A mostani választási eredmények alapján semmi jót nem várhatunk ezen a téren.

És vajon mi lesz a hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportok emberi jogaiért küzdő civil szervezetekkel? A „civil” jelző értelmét sikerült teljesen új tartalommal „megtölteni” azoknak a pártoknak, akik a gyűlöletkeltésre építenek. A civil maga a sátán. Ha egyáltalán van kiindulási alapjuk (bár a gyűlöletkeltő pártoknál ez nem feltétel), akkor az bizonyára az, hogy saját oligarcháik is működtetnek civil szervezeteket, amelyeken keresztül tökéletesen tisztára lehet mosni a pénzt, valamint le lehet nyúlni az állami és európai uniós, sőt a sokat szidott norvég segélyalap támogatásait is. A valóban önálló civil szervezetek, amelyek komolyan veszik a munkájukat, gyakran éppen ezért nem jutnak hozzá a megfelelő támogatáshoz. Pedig a támogatási rendszert azért találták ki, hogy az állampolgárok szervezetekbe tömörülve tudják elvégezni azt a munkát, amelyet az állam nem tud elvégezni. Az állam és a civil szféra kölcsönösen kell, hogy támogassa és kiegészítse egymást. Civil szervezet például a szakszervezet is, amely az alkalmazottak érdekeit védi.

A fogalmak kiforgatásával azonban más téren is elég nagy a probléma. Ha elég sokáig ismételgetünk valamit, már magunk is elhisszük, hogy igaz. Mint ahogy a haladó (progresszív) és a liberális (szabadelvű) fogalmát szintén sikerült a visszájára fordítani. Aki ezt a kiforgatást elhiszi, az arra szavaz, hogy ne haladjunk, maradjunk csak a helyünkön, majd a hatalom letéteményese megmondja nekünk, mi a jó, mi a következő lépés, csak fogadjunk szót neki. Szabadelvűek se legyünk, adjuk fel a szabadságunkat, a személyes szabadságunkat, amely a törvény előtti egyenlőségen alapul. „A liberalizmus a szabad gondolatok széles spektrumát jelentő eszmerendszer, melyek közös vonása, hogy az egyén szabadságát jelölik meg mint legfontosabb politikai célt” – ez a rövid definíció. Aki ezt elveti, azt fejezi ki, hogy nincs szüksége ilyen szabadságra, neki jó, ha más dönti el helyette, milyen életet éljen és hogyan.

Ezekben a napokban még reménykedhetünk, hátha győz a józan ész, és sikerül egy progresszív és liberális kormányt alakítani, bár ennek most nagyon kicsi az esélye. Talán naivitás is ezt képzelni, ha az elmúlt évek politikai harcaira gondolunk, és a legjobb, ha felkészülünk a további csatazajra, amely a parlamentben zajlik majd. És amely nem biztos, hogy a színvonalas és értelmes vita színtere lesz.