Sós Beáta a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végzett látványtervező szakon, 2019-ben, végzős diákként a szaktanára ajánlotta Sebestyén Aba figyelmébe. Azóta folyamatos a közös munka: nemcsak odahaza, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban és a Yorick Stúdióban dolgoztak együtt, hanem például a Szabadkai Népszínházban is, ahol Csehov Három nővérét vitték színre, vagy Budapesten, a Belvárosi Színházban, ahol egy hamisítatlan Brodway-siker, Michelle Kholos Brooks és Kelly Younger Kalamazoo című komédiájának magyar bemutatója fölött bábáskodtak.

A színházi felkérések mellett Beáta szakmai életébe más területek is beletartoznak. Mint meséli, grafikusként, plakáttervező művészként is dolgozik, emellett szülővárosában, Csíkszeredán térrendezőként részt vesz egy magyar könnyűzenei fesztivál, a NyáronSzereda szervezésében, Marosvásárhelyen pedig egy nyitott művészeti stúdió – a Bartha József vezette B5 Stúdió – projektmenedzsereként próbálhatja ki magát. Az artist-run spece jelleggel működő helyszín rendhagyó kortárs művészeti projekteknek, intervencióknak ad otthont, amelyek gyakran társadalmi problémákra reflektálnak. „Tavaly például a Retus 2022 – Városi intervenciók című projekt keretében jött Lia Perjovschi, aki árva és roma gyerekekkel foglalkozott. Az előkészítő szakaszban elvitte őket a néprajzi múzeumba, ott töltöttek két órát, megbeszélték a látottakat, aztán elmentek a könyvtárba, ahol tudományos könyveket lapozgattak, ezekről beszélgettek. A második részben a gyerekek kaptak egy munkafüzetet, amit kitölthettek, telerajzolhattak. Az volt a cél, hogy a közös élmények gondolkodásra, tanulásra ösztönözzék, egy kicsit a jövőre nézve fel is készítsék őket. Ma ez is egy képzőművész feladata. Átalakul, mit gondolunk erről. Itt a mesterséges intelligencia, két másodperc alatt megfesti a szép képeket. Nem maradhatunk a 19. században.”

Egyébként Bea maga is használja az AI-t. Korábban csak hasznos adminisztratív munkákra fogta be, például szerződések fordítására, ha több nyelven volt szükség a szövegre, a Koldusoperára készülve azonban feltette a nagy kérdést a ChatGPT-nek: szerinte milyennek kellene lennie az előadás díszletének. Főleg azért, hogy tesztelje, lecserélhető-e mint színházi látványtervező. „Legalább nyolc verziót ajánlott, a legtöbbet azonnal elvetettem, de egy érdekesnek tűnt. Valahogy azt írta körül, hogy tegyél a színpadra nagyon sok piros szögesdrótot. Aztán magyarázatként valamit blöffölt, hogy ez miért is lenne jó a bezártság érzékeltetésére és a társadalmunk kritikájaként. Komolyan érdekelt volna, milyen logika vezette idáig; rákerestem, csinált-e valaki hasonló díszletet, de nem találtam ilyen utalást. Végül nem használtam fel. Vizuálisan erős kép lenne a piros szögesdrót, de díszletként nem segítette volna semmiben az előadást. Ez nem az az előadás.”

Bár a ChatGPT javaslatait elvetette, 2023 egyik legforróbb kérdése, a mesterséges intelligencia térnyerése továbbra is foglalkoztatta. „Abával van egy bevett gyakorlatunk. Elküldi nekem a darab szövegét, elolvasom, és gyorsan megírom az első benyomásaimat e-mailben, mivel nem egy városban élünk. Ezek tényleg csak foszlányok, ilyenkor az elsődleges érzeteket rögzítem. Valahogy úgy alakult, hogy ezt a lépést most átugortuk, de elég sok időm volt gondolkodni ezen a munkán. Nem sokkal korábban láttam újra a Blade Runner-filmeket, és szépen lassan elkezdett bennem összeérni a két dolog. Azt gondolom, a Szárnyas fejvadász ma rettentően aktuális – a mesterséges intelligenciával, az androidokkal, a technológiai kérdésekkel, a társadalmi problémákkal, a környezetszennyezéssel együtt. A Koldusopera világa pedig hangulatában nagyon hasonlít hozzá. Mi lenne, ha a Blade Runnert használnám inspirációként a Koldusoperához? Ez persze csak egyfajta dobbantó volt, ahonnan el tudtunk indulni, de vizuálisan végig ezt a vonalat próbáltuk követni. Ez köszön vissza az animációkban, és a fénytervezővel, Majoros Róberttel szintén erről beszéltünk: egy sötét, ónos esővel permetezett, koszos, növényzet nélküli világot teremtünk nem motivált és fel-felvillanó fényekkel, szmoggal, szürke díszlettel, hidegséggel.”
A fiatal díszlettervező azt mondja, Brechthez szinte mindig minden díszlet fémből készül, ezért az újítás szellemében igyekezett más anyagot találni a Koldusopera világához, ám végül mégis ide kanyarodott vissza: „Szükségem volt a hideg, rideg fémre, amivel egy strukturális teret lehet kialakítani, falak, takarások nélkül, amiben nem könnyű elfelejteni azt a realitást, hogy színházban vagyunk. És élni tud a szöveg első mondata: Ma este egy operát fognak látni, amit a koldusoknak szántak… Eleve indusztriális térben gondolkodtam, az inspirációs fotóim között is szerepelt gyárépület, fűtőház, csővezetékekkel ellátott ipari létesítmény, ahol a falak mentén lépcsőrendszerek, fém körüljárók vannak. A díszlet központi eleme egy fémemelvény – nevezhetjük felüljárónak is –, ehhez kapcsolódik két többfunkciós, hétszögű szerkezet: itt kap helyet Peachum Koldusruhatára, később az örömlányok gyakorlótere sztriptízrúddal, és itt lesz a börtön is. Ezeken kívül a háttérvetítések, animációk dramaturgiai érzékkel követik az előadás hangulatát: hol ellenpontozzák, hol felerősítik, hol árnyalják. Szeretem, ahogy Aba a díszlettel dolgozik: inspirálja őt, helyzeteket generál a színészeknek. Például a bordélyházi jelenetben szerettem volna a lányok világát picit finomítani, hogy ne egyszerűen kurvák legyenek, akik elmennek szobára. Innen jött az ötlet, hogy legyenek sztriptízrudak, és a koreográfiával, a női testek mozgásával dolgozzunk, ne nyersen a szexuális szolgaságot toljuk a nézők arcába. Aztán a Kocsma Jennyt alakító Kiss Szilvia jelentkezett, hogy megtanul rúdtáncolni; ennek nagyon örültem, hiszen Macaveiu Blankának, a koreográfusunknak jeleztem az előzetes meetingjeinken, hogy készüljön rúdtánccal, mert megköveteli a díszlet. És ha már van rúd, azon le is lehet ereszkedni. Vagy akár le is lehet ugorni, miközben fogantyúként használjuk, hogy biztonságos legyen. De nem akarom lespoilerezni az előadást…”

A komáromi Koldusopera sokrétegű, minden szempontból igényes produkció: a songok élő zenei kísérettel szólalnak meg, amihez persze koreográfia is társul; a legyártott díszleteket háttérvetítések, animációk egészítik ki (ezek szintén Sós Beáta kreativitását dicsérik); Hatházi Rebeka jelmezei némi mai és „bladerunneresen” futurisztikus árnyalattal erőteljesen idézik a századelő expresszionista korszakának a hangulatát, miközben rengeteg ellentét, szélsőség feszíti az előadást. Ahogy Sebestyén Aba rendező fogalmazott: a Brecht–Weill alkotópáros zsenialitása abban áll, hogy erőteljes feszültséget teremt a songok érzékenysége, szenvedélyessége, költőisége és a prózai részek nyers kegyetlensége, groteszk iróniája, társadalomkritikája, racionalitása között. A rendezésnek pedig az az egyik legnagyobb tétje, hogy ezt a feszültséget a problémákra fókuszálva az előadásban is meg tudja teremteni didaktikus megoldások, moralizáló állásfoglalás és két pólus közötti ítélkezés nélkül.

Az pedig már Sós Beáta summázata, milyen is egy ilyen próbafolyamat záró szakaszához érni: „A végére érve az ember néha bizonytalanabb, mint az elején. Már megvan minden eleme a puzzle-nak, már megfestetted és kiszórtad középre. Most össze kellene rakni. Pontosan, mindent a helyére, a kiindulóponttól a teljes képig.”

Almási Sára