A teljes fesztiválprogramot online is lehetett követni, és ezek a jó minőségű videófelvételek elérhetők az egyesület honlapján (bazis.me), illetve a YouTube-on – ilyesmire országos viszonylatban is ritkán akad példa. A kínálatot megtalálják előző, október 2-i cikkünkben, ebből csupán a 162 tagot számláló Bázis Egyesület tisztújító közgyűlése nem nyilvános, illetve a párhuzamosan zajló Novotvar irodalmi fesztiválon részt vevő Bázis-tagok vendégszereplése. (A hazai magyar irodalomról három fiatal szerző, Gužák Klaudia, Gyurász Marianna és lapunk munkatársa, Mellár Dávid beszélgetett.) Természetesen a fesztivál keretében vetített Hatalom című film sem került fel a YouTube-ra, de a Prikler Mátyás rendezővel szervezett beszélgetés már igen. Ezt Gerencsér Péter vezette, aki az eddigi legátfogóbb elemzést írta Prikler filmes világáról, és akinek azt is sikerült kihúznia a pozsonyi rendezőből, hogy következő filmje egy falusi környezetben játszódó komédia lesz. (A filmesek általában vonakodva beszélnek készülő projektjükről, mert az első fázisban még minden képlékeny.)

Az online elérhetőség miatt most nem részletezzük a pénteki és szombati eseményeket, hiszen ki-ki megtalálhatja az őt érdeklő témákat. Csupán annyit jegyzünk meg, hogy valamennyi eszmecsere folytatódhatott volna akár reggelig, annyi izgalmas, továbbgondolásra érdemes észrevétel hangzott el ezekben a nagyjából egyórás blokkokban.

Olyan szövegeket is hallhattunk, amelyek még sehol nem jelentek meg. Az egyesület a Bázis-díjjal is szeretné alkotásra inspirálni tagjait. Ez idén is sikerült, 24 szerző küldött be verset, prózát, melyek közül 16 jutott döntőbe. Ezeket Első közlés címmel hallhattuk. A díjat Száz Pál kapta A szentek városa című ciklus egyik fejezetéért, amely szarajevói tartózkodásának lenyomata. A győztes művet a zsűri egyik tagja, Deczki Sarolta irodalomtörténész, kritikus, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet tudományos munkatársa méltatta: „Minden történetből más történetek ágaznak ki, alig lépünk kicsit arrébb, máris egy másik történetbe csöppenünk, és mindegyik összeköttetésben van az összes többivel. Így hálózzák be a történetek a földgolyót, a történelmet, az életünket. Kiváltképp ez a helyzet, ha nem csupán evilági dolgokról van szó, nemcsak a szikár, sótlan, prózai valóságunkról, hanem mitikus, túlvilági lények is szót kapnak. A mindennapi, dolgos, szürke életre rárakódik valami csillogó anyag, egy halvány réteg, amitől átszűrődik valami ragyogás idelentre is. S nem tudhatjuk, mikor és hogyan történik meg velünk a csoda. Erről szól a mese. Persze, a mesékben könnyebben történnek fantasztikus dolgok, mint az életben. Még az is meglehet, hogy a homok arannyá változik, hogy egy hajdani, derék bozaárus eleget tud tenni a fogadalmának, meg tudja építeni a dzsámit, és még zarándoklatra is el tud menni.”

Egy másik, fontos díjkiosztó is lezajlott ezen a fesztiválon. A Bázis Egyesület úgy döntött, megmenti a Madách-díjat, a legrégebbi, 1967 óta létező hazai magyar irodalmi elismerést, mivel az Irodalmi Alap (LitFond) már nem tudja azt finanszírozni. (A LitFond helyzetét jellemzi, hogy a kulturális minisztérium nemrég meg akarta szüntetni, aztán mégis életben hagyta.) Idén első alkalommal közösen adta ki a díjat a két szervezet, szépirodalom és műfordítás kategóriában. A zsűri elnöke, Jitka Rožňová műfordító ráadásul nem tudott részt venni a Zichy-palotában rendezett szeptember 27-i díjátadón, ezért a Bázis Fesztiválon laudálta a díjazottakat. (Mint már korábban közöltük, N. Tóth Anikó érdemelte ki a díjat, a két nívódíj Barak Lászlót és Száz Pált illeti. A műfordítók közül Mészáros Tünde kapott Madách-díjat Silvester Lavrík Vasárnapi sakkpartik Tisóval című kötetéért, a nívódíjat Paszmár Lívia vehette át Alena Sabuchová Seppegők című kötetének fordításáért, illetve Csanda Gábor Viera Kamenická Chaszam Szófer, a pozsonyi csodarabbi című meseregényének átültetéséért.)

Azt már én teszem hozzá, hogy a mesékbe – vagyis a művészetbe – való menekülés mindig is kedvelt surranópálya volt. A mai alkotók egy része is büszkén hangoztatja, hogy őket nem érdekli a politika, a közélet. Olyanok is akadnak, akiknek teljesen mindegy, honnét, milyen forrásból, mely hatalomtól kapnak támogatást művészetük gyakorlására, és mit várnak tőlük ezért cserébe. De a két nap során kiderült, hogy igenis, lehet lázadni a hatalom ellen a művészet eszözeivel.

Végül jöjjön pár kérdés, amelyekre az említett videókból választ kaphatunk. Csehy Zoltánnak mely művéből idéztek a magyar országgyűlésben? Miért volt elfogadóbb a 90-es évek társadalma a másság iránt, mint a mostani? Mit szeret és mit utasít el korunk színházi közönsége? Ingyenélők-e a művészek? Kik azok a „seppegők”? Mi a különbség a tolmács és a műfordító között? Hogyan tanul egy magyar színész szlovák szöveget?