Noha az összeállt hármas koalíció szavazói a jelek szerint igencsak elégedettek, ám a grafikon túlsó végein ott találjuk szinte az összes többi párt szavazóját. Már-már tökéletes társadalmi és közéleti szkizma az, ami a szemeink elé tárul. A helyzetet pedig csak súlyosbítja, hogy a jelek szerint az emberek, az állampolgárok nem látják, hogyan vezethet bármilyen út is egymás felé.

Úgy gondolom, a megoldás alfáját és ómegáját nem a politikusi nyilatkozatokban, hatalmi kiszorítósdikban, no meg az ideológiai harcban és a megosztó köztémákban kell keresnünk. Ezekben az esetekben kár alászállnunk a színvonal mélyére, s tényleg jobban tesszük, ha lelkünk épségét biztosítva mondjuk inkább kertészettel, konyhaművészettel, sportolással vagy olvasással múlatjuk az egyébként véges és drága időnket. Ám mégis, ennek ellenére, mit lehet tenni? A válasz valahol „csak” annyi, hogy valódi, önmagára figyelő demokráciát kéne működtetnünk.

Biztos van, aki meglepődik ezen, de az elmúlt másfél hónap társadalmilag legérdekesebb és legtanulságosabb cikkei között szerintem két Denník N-es szöveget találunk. Az első (Hogyan döntöttek a bizonytalanok/Ako sa rozhodli nerozhodnutí; szeptember 26.) egy öt választó mérlegelését és gondolkodásmódját három hónapig végigkövető sorozat záródarabja volt. Kommentárok és minősítések nélkül (gyakorlatilag néprajzi/antropológiai belső értékkel!) rajzolódik ki, hogy egyikük miért dönt például a Republika, másikuk pedig a PS mellett. A lényeg: sokkal jobban megérthetjük a másikat, ha a döntése, értékrendszere, annak logikája mögött feltárul ő maga és az a társadalmi közeg, amelyből jött. A közbeszédet uraló „választóhibáztatás” helyett a Denník N cikksorozata arra hívja fel a figyelmet, hogy sokkal jobban kéne odafigyelnünk egymásra társadalmi és egyéni szinten egyaránt. Egyszerűen – a legextrémebb, gyakorlatilag büntetőjogi kategóriákat leszámítva – nem különbözhet tőlünk valaki annyira, hogy ne legyen érdemes a figyelmünkre. Még az elkerülhetetlen konfrontáció is sokkal elviselhetőbb, ha azt a másikra való empatikus figyelés előzi meg, nem pedig az „előbb lövök, aztán kérdezek” elve.

A másik fontos cikk egy korponai helyi riportot jelent (Korponán Huliak még Dankót is túlkarikázta/V Krupine Huliak prekrúžkoval aj Danka; október 8.), amely – „denníkes” értékítéletek ide vagy oda – megpróbálja ismét megérteni egy olyan helyi közeg szövetét a múltban és a jelenben egyaránt, amely hosszú ideje számít felváltva HZDS-es, SNSes, ĽSNS-es vagy éppen smeres bázisnak. Érdekes vonás, de nem is annyira meglepő, hogy a helyi korponai szlovákok nagyon hasonlóan panaszkodnak a mellőzöttségükre, otthonuk alulfejlettségére, mint amit itt, „lejjebb”, a dél-szlovákiai magyarok között tapasztalunk… Nyilvánvalóan ugyanezt mondhatnánk el Aranyosmarót, Nagyrőce (Revúca) vagy Mezőlaborc (Medzilaborce) lakosairól, hogy több települést most ne soroljak fel. Talán volna miről beszélgetnünk! Ehhez azonban – ismét csak – empátiára, ismerkedési és tudásvágyra van szükség. A másik életvilága is van annyira érdekes, mint a miénk. Egy demokráciában pláne. A megismerésből és megértésből kevesebb bonyodalom származik, mint az ellentéteikből. Ehhez azonban hosszú távra kell terveznünk, s elfogadnunk, hogy az óhajtott változás csak lassan, nagyon lassan, úgyszólván csak évtizedek alatt valósul meg. Mi következik azonban mindebből „szűkebben” a szlovákiai magyar közéletre nézve? Hát elsősorban az, hogy jelenleg igazán szép feladat előtt áll. Egyre nehezebb körülmények között kell ugyanis bizonyítania, hogy valódi demokráciát tud kiépíteni és működtetni. Az elmúlt néhány év egyébként nem szólt nagyon másról, mint a folyamatos helyezkedésekről, posztok leosztásáról, a korszerű hatalomtechnikai eljárások köszörülgetéséről, az egymás vesztére való törekvésekről. A polgár ebben leginkább mint választó volt érdekes, s csak ritkán úgy, mint ember. Ennek semmilyen más eredménye nem lehetett, csak az, ami most van. Reménytelen a helyzet? Meglehet. Mindenesetre innen lesz csak szép újra „nyerni”. Az országnak és a szlovákiai magyar társadalomnak egyaránt.