Anyai nagyanyám, Üveges Irén, fejőnő volt. Róla nincsenek emlékeim; egy hónapos voltam, amikor meghalt. Kaposkelecsényben van eltemetve.

Nagyapám, Jakub János, a vasúton dolgozott. Szenet lapátolt a vagonokba. Vékony, szívós ember volt. Hány kiló lehetett? Hatvan se talán. A sors mély barázdákat vésett az arcába. Ha kint kaszált a határban, mezei virágokat vitt haza, sapkájához tűzte a kis csokrot. Nagyanyám halála után fél évig nem ment ki a temetőbe. Amikor végül rászánta magát, súlyos infarktust kapott a sírnál. Túlélte, de leszázalékolták.

Ha meglátogattuk, vonattal utaztunk Kassáról Nagykaposra (kétszeri átszállással), s onnan gyalogoltunk az út szélén – felmálházva, csomagokkal, két felnőtt és két gyerek – a közeli Kaposkelecsénybe. Nagyapám a tornác végében várt bennünket, cigarettázva (pedig nem lett volna szabad), mosolyogva. Mindig vele aludtam, a konyhában. Ott lakott. Emlékszem a sötétbordó, kopottas faliszőnyegre. Fenyőfák, szökellő szarvasokkal. Én feküdtem a falnál, mellettem nagyapám. Így aludtunk, ketten egy ágyban, a kaposkelecsényi kis vályogház konyhájában.

Kora hajnalban ébredt, megetette az állatokat, kávét főzött a sparhelten, vajaskenyeret kent, bádogbögrét tett az asztalra. A Szabad Európát és a Kossuth rádiót hallgatta. Ha nem volt betéve a fogsora, nyelvével motozott az egyetlen foga körül, én pedig azt hittem, hogy cukorkát szopogat.

Úgy szólított: drága gyermekem.

Hétéves voltam, amikor megbetegedett. Akkor még nem tudtam, mi az a rák, a felnőttek miért ejtik ki ilyen baljóslatúan ezt a szót, miért félnek tőle. Amikor meglátogattuk a terebesi kórházban, már alig ismertem rá. Csövek lógtak belőle, keresztül-kasul. Fáradtan nézett ránk, valahonnan a huzalok mögül, a párna mélyéről. Ennyi maradt nagyapámból. Egy elgyötört, fáradt tekintet. Csak csont és bőr és fájdalom, ahogy Radnóti írta a haldokló Babitsról.

A végén már nem beszélt, csak az ujjával mutatta, hogy volna még egy kívánsága. Cigarettát kért. Mire másnap a rokonság visszament a cigarettával, már üres volt az ágya. Nagyapám, Jakub János kaposkelecsényi lakos 1985-ben hunyt el. Nem tudom, vannak-e őrangyalok, de sokáig úgy éreztem, ő vigyáz rám valahonnan, odaátról.

Ezért is éreztem szükségét annak, hogy a Vasárnap beszélgetőest-sorozatának egyik felvonását elvigyük Nagykaposra. S azért is, hogy az ott élők ne érezzék úgy, a felvidéki magyarság kizárólag Csallóköz-központú, és Kassánál keletebbre, az Ung-vidékre és a Bodrogközre már senki sem figyel.

Kedves Nagykapos és környéke: köszönjük a teltházat, a barátságos fogadtatást, a zserbót, a pálinkát, a szeretetet, a figyelmet. Ha egy mód lesz rá, jövőre újra eljövünk. Ígérem.