Egyszerűen túl fiatalok a viselkedésbeli, nyelvi, filozófiai, történelmi, kulturális és filozófiai finomságok élvezetéhez. A felnőttek közül is csak az nézze meg, aki nyitott a kiszámíthatatlan fordulatokra és társadalmunk „gyermekbetegségeinek” felmutatására. Az álszentség, a hímsovinizmus, test és lélek deformációi, a vágyak elfojtása és szabadon eresztése, az utazás mint tapasztalás, az önmagunk alkotta szabályok és szokások esetlegessége – mindről szó esik a nagy görög álmodozó, Yorgos Lanthimos látomásszerű víziójában. Ráadásul az egyik percben felkacagunk, a másikban hátrahőkölünk.

A 11 Oscarra jelölt, a tavalyi Velencei Nemzetközi Filmfesztivál fődíját elnyert Szegény párák tulajdonképpen egy kicsavart, feminista Frankenstein-történet. Itt a teremtmény más utat jár be, teremtője pedig tudja, hogy ez így van jól. Lanthimos olyan merész filmes eszközökkel mutatja be egy nő emancipálódását, ahogy még a Barbie sem merte. Emma Stone élete eddigi legjobb alakítását nyújtja, Mark Ruffalo szintén kilép a komfortzónájából, Willem Dafoe-t alig lehet felismerni a szörnyszerű sminkben, és a rendező összegyűjtött egy rakás teljesen ismeretlen színészt a mellékszerepekre, akik gond nélkül felzárkóznak a sztárokhoz.

Adott egy torz tudós (Willem Dafoe), akinek már az apja is „szokatlan észjárású ember volt”, bizarr kísérleteket végzett rajta, és ő is merészen tanulmányoz mindenfélét,  amikor nem éppen boncolást oktat az orvosi egyetemen. Tanítványai egyszerre csodálják és viszolyognak tőle. Egyiküket, Maxot (Ramy Youssef) megkéri, költözzön hozzá és dokumentálja napról napra az általa „megteremtett” kísérleti alany fejlődését. A nő agyába egy újszülött agyát ültette be – nem árulom el, hogyan jutott hozzájuk.

A Bella nevű alany (Emma Stone) az elején még alig beszél, maga alá piszkít és a mozgása is koordinálatlan, rohamtempóban fedezi fel a világot és önmagát. Hogyan lehetséges, hogy nem tudod, mi a banán, de már ismered az „empirikus” szót? – teszi fel a kérdést Max, inkább önmagának, mint Bellának. Amikor a nő a szexualitást is felfedezi, teremtő atyja, aki Istennek szólíttatja magát, elengedi egy utazásra – de nem az időközben vőlegénnyé avanzsált Maxszal, hanem egy simlis ügyvéddel (Mark Ruffalo). Bella a hajóút során sok furcsaságot tapasztal, és hangot is ad csodálkozásának – bár az elején még meglehetősen korlátozott szókinccsel, de mindig fején találja a szöget. Egy gyermek őszinteségével kérdőjelez meg alapvetőnek tűnő, ám valójában fura dolgokat – bizony, helyettünk is. Ezért van az, hogy felháborodunk, amikor Bellát átverik, és büszkék vagyunk rá, amikor megjegyzést tesz egy hölgy tényleg ízléstelen kalapjára. Örülünk, amikor használni kezdi vonzerejét, de féltjük is, hiszen belül még gyerek.

Már maga a történet is egy egész konferenciányi „anyagot” szolgáltat a pszichológusok, szociológusok, filozófusok számára, és akkor még nem beszéltünk a film látványvilágáról. Nehéz megmondani, melyik korban járunk, a férfiak ruházata alapján talán a viktoriánus Angliában, ahol Yorgos Lanthimos különös, gótikus steam-punk világot teremt. A gőzgép forradalmát az a lovas kocsi mutatja legjobban, amellyel „Isten” kiviszi Bellát és Maxot piknikezni a zöldbe. Már kormánnyal irányítható, hátul egy csövön távozik a gőz, elöl pedig ott a fémből készült lófej, amely csak díszként funkcionál.

Az utazás állomásai, Lisszabon, Görögország és Párizs egy-egy hiperrealisztikus színekkel festett képeslap. Vagy mintha egy vak ember képzeletében léteznének, akinek a századfordulón mesélnénk ezekről a helyekről, alaposan beszívott állapotban. Odakint és a belső terekben is pazar, meseszerű képi tobzódás zajlik, legszívesbben percenként megállítanánk, hogy kigyönyörködhessük magunkat. A filmet egyébként Budapesten forgatták, de ebből kevés látszik, csupán egyetlen helyszínt tudtam beazonosítani: a Szabadság téri volt MTV-székház auláját, amely az orvosi egyetem aulájaként szolgál kb. 7 másodpercig. Egyébként minden belső tér olyan, mintha azt az utasítást adták volna a mesterséges intelligenciának, hogy „tervezz valami álomszerűt, de funkcionálisat, olyan cuccokból, amilyeneket a régiségkereskedésekben látni”. A berendezőket, köztük Mihalek Zsuzsát is Oscarra jelölték, és ha a filmakadémia tagjainak van szemük, már ott lapul a borítékban az újabb magyar Oscar-díjas neve.

Hétfőre virradóra kiderül, mint ahogy az is, megkapja-e a legjobb filmzenének járó szobrocskát egy bizonyos Jerskin Fendrix, akinek ez volt az első komolyabb munkája. (Eddig csupán arról volt híres – persze nem errefelé, hanem Angliában, ott is csak bizonyos körökben –, hogy haverjaival, a szenzációs Black Midi zenekarral csinált egy közös számot.) Bella a film elején monoton ütemben püföl négy hangot a zongorán. Kellemetlen a fülünknek, mégis valahogy bekúszik, és amikor már többedszerre halljuk különböző ravasz variációkban, be is fogadjuk. Kiemeli a fontos pillanatokat, és olyan, mintha a mi agyunkban születne meg. De nemcsak ez a lopakodó disszonancia mutatja Fendrix zsenialitását, hanem az is, hogy Bella feljődésével párhuzamosan a zene is egyre gazdagabb hangszerelést kap. Szóval ha a filmakadémia tagjainak van fülük…

Hétfőre virradóra kiderül, mint ahogy az is, hogy Emma Stone megkapja-e második Oscarját. Erős mezőnyben indul, de jogosan került oda, mert bebizonyította, hogy a mainstream csillogás mellett az extrém színészi feladatok is érdeklik. Annyit talán mindenki tud, hogy a filmek jeleneteit nem a sztori szerinti sorrendben forgatják, hanem összevissza ugrálva. Így piszok nehéz lehetett eljátszani egy feljődéstörténetet, de Emma Stone gyönyörűen hozza ezt a folyamatot.

A Szegény párák a tanítva szórakoztatás egyik legszebb példája. Kísérlet arra, hogy „felébresszen” minket.