Ezek az attitűdök persze léteztek a menekültválság előtt is. Amióta világ a világ, számos korban könnyű volt a reflektálatlan indulatokhoz nyúlni, semmint az észszerűbb, de sok vesződséggel járó megoldások kereséséhez. 2015-ben azonban annyiban mégiscsak újdonságszámba ment az, hogy az európai politikai elitek egy része végleg levetkezett magáról mindenféle gátlást, s például az „emberi jogi bla-blát” [sic!] elutasítva helyenként akár a háború utáni fasisztaellenes konszenzus határain is túllépett. Eközben nagyon sokan félreértették a kulturális innovációként berobbanó közösségi oldalak által felerősített szólásszabadság lehetőségeit. A dezinformációs web pedig példátlan módon elkezdte ontani magából a sokszor kamu „híradásokra” épülő gyűlölet- és félelemkeltő tartalmakat. Szögezzük le ismét: ez nem azt jelenti, hogy a menekültügy kapcsán létezne valamiféle kényelmes király út Európában. Azt viszont igen, hogy az idegengyűlölő hangulatkeltés még rosszabbá és nehezebbé tette a helyzetet. Mintha a fogfájás kezelésére elsődlegesen a fog nyers erővel való kiverését gondolnánk üdvözítő megoldásnak…

Ha nagyobb szerencsénk van, mentálisan talán kiheverhető lett volna a xenofóbia 2015-ös tombolása. Ám a szerencsének nem osztottak lapot ebben a helyzetben. Elsősorban (a sor nem lesz teljes) a Covid-járvány, majd a gazdasági nehézségek (főleg az infláció) és hát Oroszország ukrajnai rablóháborúja gondoskodott arról, hogy a felkorbácsolt indulatok újabb és újabb stimulációkat kapjanak. Észrevehető, hogy a populista politika mindegyik esetben a zsigeri ösztönöket igyekszik felkorbácsolni: az idegen(ség)től, a „láthatatlan” kórtól, az egzisztenciális ellehetetlenüléstől, illetve az erőszakos pusztítástól való, egyébként teljesen érthető félelmeket…

Az európai társadalmak egy része így mára borzasztó mentális állapotba kerülhetett. Elég beleolvasni egy, az emlegetett témákhoz kapcsolódó kommentszekcióba, hogy szinte egy felnégyeléshez összesereglett „közönség” vad indulataival is szembesülhessünk. Ezen emóciók élesztgetése politikailag kecsegtető lehetőség, ám elkerülhetetlenül eljön az a pont, amikor az adott közszereplő által ápolgatott őrjöngés önálló életre kel.

Szlovákiában mindennek most egészen tragikus jelentősége van. Talán a nyomozás majd megmutatja, hogy a Robert Fico elleni gyilkosságkísérlet is egy ilyen, az elmúlt évtizedben bekövetkezett mentális „leolvadás” eredménye-e. A legkevésbé sem volna meglepő, hogy ez a feltételezés végül bebizonyosodna. Annál is inkább, mert a merénylet nyomán a politikusok ellen felcsapó fenyegetéshullám egészen biztosan ennek a megnyilvánulása. De ugyanezt mondhatjuk el a nyitrabányai eset előtti incidensekről, gondoljuk csak a kollégánkat, Vrabec Máriát nemrégiben ért eszelős, beteges megfélemlítésre vagy a Zuzana Čaputová államfőt szinte szünet nélkül érő fenyegetésekre – hogy a sort most tovább ne is folytassuk! Mindezek ráadásul egy olyan országban történnek, amelynek súlyos gondjai vannak a demokrácia kiépítésével, s ahol az elmúlt 20 év egyik erőszakos, a társadalmat traumatizáló, morális válsággal járó bűnesete sem járt még valódi katarzissal („megtisztulással”), megoldással, megnyugvással és elengedéssel.

Nem tudhatjuk pontosan, hova tartunk most. Talán ideje volna szintet lépni a demokratikus viszonyok fejlesztésében. Máskülönben annak ellentéte valósulhat meg.