Ahhoz, hogy megfejtsük e legenda titkát, élőben kell őt látnunk. És mivel szerda este Pozsonyban lépett fel a dugig megtelt Tipos Arénában, éltem e lehetőséggel. Szögezzük le: sosem voltam nagy rajongója. De aki képes fél óra leforgása alatt megszerezni egy „pártatlan” néző szavazatát, az tényleg tud valamit.

Kedjük a titok nyitjával. Sir Rod Stewart egy hétezres arénában is olyan intim atmoszférát teremt, hogy mindenki úgy érzi, személyesen neki énekel. Folyamatosan keresi a szemkontaktust a nézőkkel, amikor felinteget a tribünre, úgy integetünk vissza, mint egy régi ismerősnek. Erre csak a legnagyobb előadók képesek.

Tizenhárom fős társasággal érkezett, gyakorlatilag két komplett zenekarral. A kiváló férfi részleg általában a háttérben tette a dolgát, a fekete szaxofonos és a gitárosok néha előléptek egy szóló erejéig. A női részleget pedig szerintem egy olyan szépségversenyen castingolták, ahol feltétel volt a hangszeres tudás – hegedű, bendzsó, hárfa (!), gitár, xilofon, ütősök – és a jó énekhang. Csak három olyan vokalista lány szerepelt a show-ban, akik nem játszottak hangszeren, ők viszont önálló lánybandaként is turnézhatnának. Kétszer is kiereszthették a hangjukat, amíg az est sztárja átöltözött: az I‘m Every Woman és a Lady Marmelade is frenetikus volt.

Egyébként minden óraműpontossággal működött, hiszen a One Last Time című, vélhetően búcsúturné tavaly óta fut – pazar színpadképpel, ügyesen használt LED-képernyőkkel, mozgalmas, de ízléses háttérvideókkal. További jó pont, hogy a program nincs kőbe vésve, vagyis Pozsonyban sem teljesen ugyanazt a dalcsokrot nyújtották át, mint három nappal azelőtt Ljubljanában. (Régi rossz szokásom, hogy világsztárok turnérepertoárját a setlist.fm-en csekkolom, ezért ritkán érnek meglepetések). Az előzetes kutakodás miatt pici csalódás volt számomra, hogy kihagyták a People Get Readyt, Rod Stewart és Jeff Beck szívszorítóan szép dalát, amely évtizedek óta szerepel a személyes százas listámon. Cserébe viszont kaptam egy váratlan ajándékot: a koncerten ritkán hallható Grace című balladát, amely az írek 1916-os, úgynevezett húsvéti felkelésének állít emléket. (Április 24-én 1500 felkelő foglalta el Dublin stratégiai pontjait, vezetőjük pedig bejelentette az Ír Köztársaság megszületését. A londoni kormány nem cicózott: 20 000 katonát vezényelt ki ellenük. Dublin életét pár napra megbénították az utcai harcok, a felkelők végül a brit tüzérségi támadások és a nyomukban terjedő tűzvész miatt április 29-én letették a fegyvert.)

A történelemóra után befért egy kis foci is: a skót származására oly büszke, eredetileg focistának készülő Rod Stewart elénekelte a Celtic Glasgow dicsőítésére született Hold the Line című dalt. Legnagyobb ámulatomra ekkor előkerültek a Celtic-zászlók a nézőtéren, és hirtelen azt is megértettem, miért érkeztek jó páran zöld-fehér csíkos pólóban a koncertre.

Mit mondjak még? A countrytól a diszkóstílusig terjedő ismert rádióslágerek új, izgalmasabb hangszerelést kaptak. A szépséges zenészlányok a végén focilabdákat dobáltak a közönség közé. Egyikük arra is figyelt, hogy az ülős koncertet az első sor szélén állva végigtomboló Celtic-pólós molett hölgy is kapjon egyet. És mivel az oldalsó tribün legszélén ültem, azt is láthattam, ahogy levonuláskor Rod Stewart elhúzza a függönyt, előre engedve három lányt…