Kedves Edit, ha napjainkban a híradók képsoraiban feltűnik az EP tágas tanácsterme, fel-felszakad önben egy csöpp nosztalgia? 

Valótlant mondanék, ha azt felelném, hogy nem. Érdekes volt az Európai Parlamentben végzett munka, mert teljesen más, mint a hazai parlament. Az alapvető különbség, hogy ott senkinek nincs többsége. Ha tehát nem sikerül szövetségeseket találni egy-egy adott kérdés, jelentés vagy téma köré, akkor az ember gyakorlatilag elbukja a kezdeményezést. 

Nyakig vagyunk az idei eurokampányban. Az óriásplakátokon ön találkozott hiteles üzenetekkel, autentikus célkitűzésekkel? Vagy inkább a minden bajért Brüsszel tehet mantra farsangol?

 Az óriásplakátok általában nem alkalmasak arra, hogy tartalmas üzeneteik legyenek. Végtelenül leegyszerűsített jelszavaik többnyire semmitmondók, így ritkán szólítják meg az embert. És a nagy részük félrevezető, mert olyasmit említ, amihez az Európai Uniónak semmi köze. De láttam olyan óriásplakátot is, hogy „Nem hagyjuk ellopni Szlovákiát!” Ép ésszel fogalmam sincs, ki akarná ellopni Szlovákiát. 

Az elmúlt húsz évben miért nem sikerült kézzelfoghatóbban elmagyarázni a közös európai politika és cselekvés gondolatának lényegét?

Egyrészt azért, mert a közpolitikában szinte szó sem esik az EU nyújtotta nagyszámú előnyről. Másrészt maguk a politikusok is sajátságosan viszonyulnak az Európai Unióhoz. Mondhatnám, számukra ebben is az egyéni énképük építése a fontos. Akár úgy, hogy néha a bukást is győzelemként tudják eladni. Minden siker az ő és az ő kormányuk eredménye, ám ha baj van, azért mindig más a felelős. Ilyenkor ügyes dolog egy távoli bűnbakot találni, aki nem vagy csak ritkán szól vissza, hiszen Brüsszel messze van. 

Megkerülhetetlen a prózai kérdés: gazdasági fejlődését, a társadalmi működését tekintve hol tartana ma az ország húsz év EU-tagság nélkül?

Napjainkig olykor csigatempóban, máskor ráklépésben, amolyan egyet előre, kettőt hátra stílusban haladnánk. Az előző rendszer úgynevezett tervgazdaságának lehetőségei hamar kifulladtak, és az 1989 utáni első években hiányzott a tőke, elakadt az újítást biztosító innováció. Ebben hozott jelentős fordulatot a 2004-es esztendő, amikor az embereknek munkát adó külföldi befektetők számára is igazán vonzóvá vált az ország. Attól tartok, hogy az európai unióbeli tagság nélkül Szlovákia társadalmi szempontból ma nagyon kedvezőtlenül állna. 

Ön mit mond azoknak, akik ezt fumigálják, és Brüsszelt szapulva a fordítottját papolják?

 Hogy nyilvánvalóan nincs még itt a Kánaán pusztán attól, hogy az EU tagjai vagyunk. De utalok arra is, hogy mennyit tudunk rontani a saját helyzetünkön, ha rossz döntéseket hoz a kormány. Hogy nagyon erősen elszámította magát, aki azt hiszi, hogy az unió jóvoltából majd minden önmagától is rendeződik. Ez csak egy korrekt sansz az előrehaladáshoz. Feltéve, ha élve ezzel az eséllyel képesek vagyunk „kitalálni” magunkat. És egyben tudatosítani illik, hogy egy olyan kis ország, mint Szlovákia, az EU nélkül politikailag elszigetelődik, gazdaságilag megfeneklik. A mai globalizált világban egymásrautaltságban élünk. Az iparban, a védelemben, a tőkeáramlásban, a szolgáltatásokban, úgyszólván mindenben. Hiába próbálunk erősködni, hogy szuverén módon majd mi megoldjuk a problémákat. Ha egy kis országnak nincsenek támaszt adó szövetségesei, úgy mindennemű kockázatnak van kitéve! Elvégre egy biciklit sem tudnánk csak saját anyagból, saját alkatrészekből összeszerelni. Ezért az Európai Uniónak számunkra nincs alternatívája. 

A társadalom harmada/fele miért nem látja ezt? 

Azért, mert a politikum teljesen mást hangoztat. Önmaga részére nem tartja eléggé kamatozónak. Jöhet az egyik kormány a másik után, de rendre azt a vonalat követi mindegyik, hogy a siker az enyém, a kudarc az Európai Unióé. 

Az európai képviselői mandátum milyen mértékben eszköz arra, hogy a strasbourgi 705 szék egyikéből – a hangzatos szavakon túl – eredményes legyen a szlovákiai magyar érdekképviselet? 

Annak a képviselőnek ehhez egy erős frakcióhoz kell tartoznia. Ha az illető egy pártcsoportban úgy tud gyökeret verni, hogy az egyegy adott kérdésben a támogatója lesz, úgy nyert ügye van. Ha viszont nincsenek szövetségesei vagy az ő pártja tagságát a frakció valamely okból felfüggeszti, akkor bármennyire remek ötletei legyenek is, az gyakorlatilag olyan, mintha ott sem lenne… 

Úgy lényegében ő csak egy „szék” a 704 ellenében? 

Nagyjából igen. 

Az általános véleményzavarban Szlovákiában is megtört az Európai Unió támogatottsága. De talán jó jel, hogy a közkedveltsége még mindig százalékpontokkal nagyobb az ország kormányának népszerűségénél.

Ez nemcsak az EU széles körű elfogadottságának fokát mutatja, hanem azt is, hogy az országban van egy választói réteg, amely elégedetlen a hazai politikával. 

Ön két választási ciklusban volt otthonos Brüsszelben, illetve Strasbourgban, az Európai Parlamentben. Mi az Európai Unió törekvéseinek meghatározó, évtizedeken átívelő elsődleges kulcsszava? 

A szolidaritás. Ez alapvető célja az európai politikának. És ez még akkor is igaz, ha ez olykor nem látszik teljes mértékben. A fejlődés hozta magával, hogy az EU inkább gazdasági szövetséggé nőtte ki magát. Már 1957-ben a Római Szerződés megkötésekor is látszott, hogy az EU túllépte az Európai Szén- és Acélközösség szerepét, jelentőségét. És ami nem kevésbé sikerre vitte az Európai Uniót, hogy abban kizárták a tagállamok közötti fegyveres konfliktus mindennemű formáját. Minden viszályt békés úton, tárgyalóasztal mellett kell megoldani. 

Viszont feltűnően nehézkes a döntéshozás.

 Igen. Mert a huszonhét tagországnak külön-külön is megvan a saját elvárása, a saját érdekei. Így olyan kompromisszumokat teremteni, amelyeket minden tagállam el tud fogadni, az időnként tényleg iszonyatosan nehéz.

Ez érthető. Ám e nagy „család” államközösségében az Európai Unió és annak parlamentje meddig tolerálhatja egyes tagállamok kilengéseit? 

Ez jó kérdés. Ugyanis az európai szerződések – a Rómaitól a ma érvényben lévő Lisszaboni Szerződésig – egyike sem említi a tagállamok kizárásának lehetőségét. Kilépni szabad, kizárni nem lehet. Ezért a nézetazonosság helyett inkább értékazonosságról beszélnék. Hiszen ha egyforma értékeket követünk, akkor nem szabadna bekövetkeznie az olyan helyzetnek, ami egy-egy tagállam kizárásának szükségét vonná maga után.

 Rendben. Bár éppen erre az értékazonosságra gondolva, meddig lehet csibészkedni? 

Nyilván nagyon sokáig lehet. Akár pávatáncot is járni, de van, ahol ez hamarabb üt vissza, van, ahol később. Huszonhét tagország esetében ezek a kérdések valóban bajosan kezelhetők. Annak idején a hat vagy később a tizenkét állam európai uniós szövetségében szóba sem jött olyan probléma, hogy jogállamisági vizsgálat, vagy az, hogy bizonyos támogatásokat vissza kelljen tartani, illetve az európai pénzek korrupt felhasználását speciális ügyészséggel kelljen követni és számon kérni. Az EU bővülése révén ezek a súlyos problémák nyilván a kultúrák különbözőségéből is adódnak. 

A már korábban előtűnt lengyel és magyar mintára Szlovákia is az EU egyik különcévé válhat? 

A Smer tagságát az Európai Parlament szocialista pártcsaládjában felfüggesztették, és a mai kormánykoalíció egy másik pártját, a Hlast szintén. Nem tudom, hogy idehaza ez mennyire alábecsült előjele annak, hogy a Fico-kormányzat és így Szlovákia milyen problémákkal fog szembesülni. 

Az ön meglátása és tapasztalatai szerint a mai időkben milyen irányba tart a közös Európa gondolata? 

Úgy gondolom, hogy ez azért szilárd szándék. És tartós is. Úgyhogy lehet blöffölni, lehet elmélkedni, konstrukciókat gyártani, irányváltást javasolni, de a mai globalizált világban az Európai Uniónak valóban nincs alternatívája. Az olyan kis országok, mint Szlovákia is, önállóan képtelenek csodát tenni. Hiszen az ország évi költségvetése kisebb, mint egyetlen amerikai nagyvállalaté. Ezért még mindig meggyőzően és láthatóan az európai egység, az összetartozás gondolatvilága dominál. Bár a kételkedés is mindenütt jelen van, a kérdés csak ez utóbbi foka és mértéke. De így is oda lyukadunk ki, hogy az egységnek sokkal több a pozitívuma, mint a negatívuma. 

A júniusban megválasztandó új Európai Parlament képes lesz erélyesebben elutasítani az elharapódzó szélsőjobbos tendenciák egyre radikálisabb hangnemét? 

Nagyon sokan valóban azt prognosztizálják, hogy az előttünk álló európai választáson a szélsőjobb számottevő mértékben megerősödik. Aminek persze megvannak/meglesznek a kockázati tényezői. 

Saját vizeinkre evezve, a mi aktuális képviselőjelöltjeink egyikének fizetett politikai hirdetésében – több jó célkitűzés mellett – azért ilyesmi is olvasható: „Az Európai Parlament már régen nem az a politikai elfekvő, ahová az elhasznált politikusokat küldik. Húsz éve ez talán igaz volt, de ma nem 2004- ben, hanem 2024-ben vagyunk.” Önt, az akkori MKP színeiben, pont 2004-ben választották EP-képviselővé. Ha bántónak találja ezt a fullánkot, mi a riposztja? 

Na, jól van… Nem hinném, hogy ez az állítás igaz, mert az EP 2004- ben sem volt politikai elfekvő, hanem minden kritérium szerint a kívánt lendülettel működött. Bejutott az Európai Parlamentbe például a Kalóz Párt, ami igazán nem az időseket tömörítette, vagy fiatalos ambíciókkal a zöld pártok is. Ahhoz pedig, hogy egy jelölt az EP-választáson kellő számú szavazatot kapjon, előbb egy bizonyos politikai pályaívet kellett/kell befutni. Hiszen hiába vannak nagyszerű fiatal jelöltjeink, ha a választók nem vagy alig ismerik őket. De ha az illető ezt úgy gondolja, ám legyen.

Feledve ezt az aligha lovagias oldalvágást, ezúttal megvan az esélye annak, hogy öt év szünet után az itteni magyarság a Magyar Szövetség révén is visszanyerje 2019-ben elakadt képviseletét az EP-ben? 

Kétségkívül ez is egy jó esély.