Gyerekkorában atletizált, futballozott, mégis a súlyemelőknél kötött ki… 

Egyszer benéztünk az emelők közé. Rászedtek, hogy próbáljam ki, jóval többet emeltem, mint a velem egysúlyúak. Lenče Sándor edző felfigyelt a teljesítményemre, és meggyőzött, hogy a foci mellett emeljek is.

Egyéves edzésmunka után edzője úgy látta jónak, hogy már versenyezhetne is, bár még két éve hiányzott az alsó korhatár eléréséig. Volt klubtársa, Bögi Róbert igazolványával nevezte 1974-ben a pardubicei csehszlovák ifjúsági bajnokságra. De nemcsak hogy elindult, 14 évesen meg is nyerte az 52 kilósok súlycsoportját 145 kilós teljesítménnyel, és megszerezte élete első bajnoki címét. Hogyan élte át azt a turpisságot, hogy álnéven győzött?

A szlovák bajnokság megnyerése után sem számítottunk ekkora sikerre. Amikor nyakamba akasztották az aranyérmet, s lejöttem a dobogóról, az edzőm összepakoltatta a dolgaimat, és az autóba küldött. Nem értettem, hogy miért kellett onnan úgy elmenekülni, mint egy tolvajnak. De ő felfogta azt, aki csehszlovák bajnoki címet nyer, az bekerül a csehszlovák ifjúsági válogatottba. Ott már kiderült volna a turpisság. Mikor idővel nyilvánvalóvá vált, hogy Bögi tulajdonképpen nincs, a szlovák sportágvezetés berendelte az edzőmet, és felszólították, hogy árulja el, hogyan is volt azzal a Bögi Róberttel? Végül Winner Károly, a szövetség elnöke mentett meg bennünket. Ő azt adta tudtukra a többieknek, hogy voltaképpen a szlovák ifjúsági súlyemelést képviseltük. Csalást nem követtünk el, mert nem az idős versenyzőből csináltak fiatalt, hanem a fiatalból, a tehetségesből idősebbet. Ezt aztán valahogy elfogadták, és a büntetés elmaradt, de másfél évig még nem versenyezhettem. Nagymegyeren mindenki tudta, mi történt, és Bögi Róbinak hívtak.

Milyen emlékeket őriz a tényleges tiniversenyzői korából, amikor mindháromszor (1976, 1977, 1978) ifjúsági és kétszer (1979, 1980) junior bajnoki címet szerzett?

Ha 1975-ben indulhattam volna, teljesítményem alapján már akkor megnyerhettem volna az országos bajnokságot. Aztán 1976-ban megnyertem, bekerültem a válogatottba, edzőtáborokba jártam, kinyílt előttem a világ. Nagyon szép időszak volt ez életemben. 

Közben Dunaszerdahelyen leérettségizett a mezőgazdasági szakközépiskolában, aztán Prágában főiskolán szerette volna folytatni tanulmányait. Mivel válogatott sportoló volt, mentesülhetett a felvételitől, de nem tudott róla, és elment oda. Utána ahelyett, hogy arról értesítették volna, felvették a főiskolára, katonai behívót kapott… 

Utólag derült ki, hogy a válogatott vezetői közbeavatkoztak, s megakadályozták, hogy főiskolára járhassak, mert szerintük tehetségemnél fogva inkább a súlyemeléssel kellett volna foglalkoznom, a mezőgazdasági főiskolára meg járjon az, aki ahhoz ért, érveltek. Nagy csalódás volt számomra, mikor megbizonyosodtam arról, hogy tulajdonképpen mi történt. 

Miután leszerelt a katonai szolgálat után, egy évtized alatt kétszer is szögre akasztotta a felszerelését Nagymegyeren, és edző sem lett Patasi Oszkárból, mert egy háromnapos tanfolyam végén nem tartották alkalmasnak erre a tevékenységre. Ilyen helyzetben akadt egyáltalán valamilyen sikere a felnőttek között is? 

Három évet emeltem köztük, mert 1988-ban összeállt Nagymegyeren az egykori ifjúsági csapat. Ennek az lett a vége, hogy a következő évben megnyertük a Szlovák Nemzeti Ligát, majd az osztályozót, és bejutottunk a csapatbajnoki élvonalat jelentő csehszlovák extraligába. Szereplésünk két évig tartott. Aztán kiestünk, és másodszor is szögre akasztottam a felszerelést. Először még korábban, amikor hazajöttem a katona szolgálatból. Lenče Sanyi edző nélkül nem akartam folytatni, mert az akkori klubvezetéssel nem találtam meg a közös hangot. 

Közel tíz évvel később mégis visszatalált a nagymegyeri emelők közé, de már veteránként. Miért tartotta fontosnak folytatni nem éppen töretlenül sikeres pályafutását?

Buzgó Lajos és Lénárt Rudolf Európa-bajnoki szereplése után én is edzésbe álltam. Csodák csodájára egy év alatt további négyen csatlakoztak hozzánk: Szabó Ferenc, Pivoda Róbert, Feledi Milán és Mondok Vince. Megfordult a fejünkben, induljunk el a csapatviadalokon is. Megpróbáltuk, és negyedik kísérletre megnyertük. Feljutottunk a szlovák extraligába, 45 éves átlagéletkorral, de mivel utánpótlásunk nem volt, egy év után ki is estünk az élvonalból. Ha végignézek az eltelt ötven emelőévemen, legnagyobb eredményemnek azt tartom, amit csapatban elértünk, ami mindig nehezebb, mint külön-külön versenyezve. Közben megváltozott a társaság szellemisége, s 2011 végén kiléptem a csapatból. Aztán már egyedül jártam a versenyekre. 

Végül is volt értelme újrakezdeni, mert veteránként lenyűgöző aranysorozata van a világversenyekről. 2005-tól 2018-ig összesen 12 Eb- és vb-elsőség, a többi éremről nem is beszélve. Mi bújik meg emögött, amit csak a versenyző él át?

Reális felkészülési tervet készítettem magamnak, amit maradéktalanul végig is vittem több éven keresztül. Napról napra tettem valamit a súlyemelésért. Kialakult egy rendszer, amit sporttársaim közül senki ilyen pontosan nem csinált. Amit ifiként meg három év alatt felnőttként megtanultam, s az izmaimba beleedzettem, az mind csak segített. Az érmek mellett szintén nagy dolognak tartom, hogy felküzdöttem magam olyan szintre, hogy a szervezet, az izomzat kibírja a terhelést. Ehhez azonban kellett a rendszeres munka. Anyagi és családi háttér nélkül szintén nem sikerült volna. És egy kis fanatizmus se hiányozhatott belőlem. Szerencsére ezzel soha nem volt gondom, mindig tudtam magam motiválni, előbbre lökni.

Ezek után az jut az ember eszébe, mire vitte volna, ha nem áll be a törés pályafutásában? 

Egykori ifitársaimból később olimpiai bajnok meg világbajnok lett. A katonai szolgálat után nem az élsportot részesítettem előnyben, inkább nemet mondtam a doppingnak. Mert láttam, hogy mi zajlik. Prágai katonaságom alatt szembesültem azzal, hogy az élsport mit jelent a súlyemelésben. Én megköszöntem, nem kértem belőle. Később kétszer is úgy lettem világbajnok, hogy doppingolás miatt kizárták az aranyérmest. Mikor 2011-ben először jutottam így a vb-győzelemhez, duplán csalódás volt ez számomra, mert húszévesen éppen a dopping miatt hagytam abba. Húsz évvel később újra elkezdtem, és 51 évesen azzal szembesültem, hogy még mindig a doppingolók ellen küzdök. Tehát az a két veterán vb-arany hatalmas öröm volt számomra, de egyben hatalmas csalódás is a sportban. 

2018-ban nagy álma teljesült, amikor megszerezte a 400 Sinclair-pontot. Ez valóban mérföldkő egy súlyemelő életében?

Nem lehet még az Európa- vagy világbajnoki címhez sem hasonlítani. Közel negyven év alatt mintegy 150 embernek sikerült világszerte ezt a szintet teljesíteni, s a lelkem mélyén úgy érzem, hogy a 400 Sinclair-pont felér egy veterán olimpiai bajnoki címmel. Tizenhét évembe került, de sikerült! Erre mindenképpen büszke vagyok, hogy eredményemmel bekerültem az elitgárdába. 

A 400 Sinclair-pont a csúcsok csúcsa a súlyemelésben? 

Mondhatnám, hogy igen. A lökés és a szakítás kilókban kifejezett összeadott eredményét beszorozzák a testsúly koefficiensével, majd ezt beszorozzák a születési év együtthatójával, s mindezt pontokban mérik. Így lehet összehasonlítani különböző korú emelők eredményeit. A 400 pontot annak köszönhetem, hogy ellenfeleimhez képest az utolsó nyolc-tíz évben lassabban esett vissza a teljesítményem. Hosszabb ideig képes voltam felemelni ugyanazokat a súlyokat. Mivel a koefficiensem évről évre növekedett, így a szorzatom mindig nagyobb lett. 

Kiskorától kezdve szerette a kihívásokat. Ez volt a hajtóerő súlyemelői pályafutásában is?

Mindig olyan típusú ember voltam, hogy rendre mindenkit meghallgattam, mindent megnéztem, aztán azon törtem a fejem, hogyan lehetne ezt másképp csinálni. És így volt a szakmámban, a mezőgazdaságban is. Elhittem azt, amit láttam, de nekem az nem volt elég. Egyéniségem ilyen útra, az állandó keresés felé vitt a sportolásban is. 

2019 óta nem szerepel a neve a világversenyek eredménylistáján. Végleg lezárta pályafutását az elhúzódó koronavírus-járvány?

Mivel korábban háromszor elkezdtem, háromszor befejeztem, nem merném azt kijelenteni. Ha találnék egy olyan kollektívát, amelyben jól érzem magam, szívesen bekapcsolódnék. Mert egyéni harcosként, magányos farkasként én már ezt nem akarom csinálni. Az már nem lenne szórakoztató. 

Egyszer azt is mondta, hogy súlyemelést nem lehet robot módjára űzni. Érezni kell annak szükségét, hogy az ember edzésre menjen, sikeresen versenyezzen. Ehhez tartotta magát?

Csak igennel tudok válaszolni. 31 aktív versenyzői év van mögöttem, s mindegyikben jól éreztem magam, annak ellenére, hogy voltak benne azért kudarcok is. Őszinte leszek, azért több volt a siker. De többet is tettem érte, mint általában mások. 

Ha nem emel, nem jár edzésre, versenyekre, mivel telnek a hétköznapjai?

Kiskertészboltunk van, amit elejétől fogva a feleségem üzemeltet. Amikor 2000-ben otthagytam az állami alkalmazotti munkahelyemet, én is beszálltam a vállalkozásunkba. 40 évesen, s most 64 vagyok.

Patasi Oszkár 1960. január 18-án született Komáromban. Legnagyobb súlyemelői sikerei: négy vb- és nyolc Eb-arany (a világ- és Európa-játékokon aratott diadalokat is számolva). Súlycsoportjai: 77-től 105 kilóig, legtöbbször 94 kg. Elérte a 400 Sinclair-pontot, ami a súlyemelés elitgárdájába tartozást jelenti. Egyéni csúcsa a veteránok között: 45 évesen lökésben 152,5, szakításban 118 kg. Összesen 19 alkalommal versenyzett a veteránok országos bajnokságán, ebből kilencszer abszolút győztes, vagyis a teljes mezőny legjobbja volt. Edzői: Lenče Sándor, Emil Brzóska, Antonin Drešl, Václav Peterka. Nagymegyeren él.