Alfons Muchának, a szecesszió világszerte elismert mesterének ő az egyetlen unokája. Édesapja, Jiří Mucha „hivatalos fia”, John Mucha ereiben ugyanis egyetlen csepp vér sem folyik a páratlan tehetségű festőművész és ékszertervező véréből. Ő az édesanyja, Geraldine Thomsen titkos kapcsolatában fogant.

Jarmila Mucha Plocková maga is képzőművész. Építészmérnöki diplomája megszerzése után döntötte el, hogy az életét ő is a képzőművészetnek szenteli. Alfons Mucha stílusában fogant alkotásai egyértelműen bizonyítják: ő az egyetlen, aki örökölte a nagy hírű festő rendkívüli tehetségét. Erre pedig elsőként épp az édesapja, Jiří Mucha figyelt fel.

Elegáns, halk szavú hölgy a hetvenkét éves unoka. Prágai asszisztensnője a szülei révén csallóközi származású, s mivel több nyarat töltött a nagymamájánál, még ma is hibátlanul beszél magyarul. Jarmila asszony tőle is tudja: Alfons Mucha alkotásait nemzedékek óta szeretik a magyarok. Ő maga is rajongva beszél a nagyapjáról, sőt az utóbbi években egyre gyakrabban jár vissza Párizsba, hogy felfedezze azokat a helyeket, ahol Alfons Mucha élt, alkotott és a barátaival találkozott.

Igaz, hogy a franciák még ma is a sajátjuknak tekintik Muchát, s ezért is ejtik müsának a nevét?

Franciaország a legnagyobb piedesztálra emelte őt. Közvetlenül 1900 előtt és az után úgy tekintettek rá, mint egy sztárfestőre, hiszen Sarah Bernhardt, a híres párizsi színésznő számára tervezett csodás plakátokat. Számomra is felfoghatatlan, hogy a franciák részéről nagyobb tisztelet és elismerés övezi, mint Csehországban. Nekem ez azért is furcsa, mert Alfons Mucha egész élete során mély és odaadó szeretetet ápolt hazája iránt. Egyetlen nemzetnek sem adott többet, mint a cseh népnek. Itthon ingyen dolgozott. Ingyen tervezett bélyegeket, bankjegyeket, nem kapott pénzt a Szláv eposz nagy méretű képeire, de még a prágai Lőportorony melletti Reprezentációs Ház ünnepi fogadótermében is ellenérték nélkül alkotta meg allegorikus falfestményeit. Apjáról írt életrajzi könyvében Jiří meg is említi, hogy Alfons Mucha e munka össznemzeti jelentőségére gondolva, miután elfogadta az ajánlatot, „rögtön azon kezdte törni a fejét, hogyan kalkulálja ki úgy a honoráriumot, hogy a megrendelés ne hozzon neki nyereséget. Élete végéig kitartott amellett, hogy a nemzetnek végzett munkát nem szabad anyagi érdekkel bemocskolni.”

Kitől hallotta először, hogy a hegedűvirtuóz Alexander Plocek nem a biológiai édesapja?

Jiří Mucha barátnőinek egyike közölte velem, már felnőttkoromban, hogy: „Jogod van tudni, ki az igazi apád!” Mint később kiderült, nem volt senki a közvetlen környezetemben, aki ezt ne tudta volna. Csak mindenki titkolta előttem.

Mit érzett akkor? Csalódást? Fájdalmat?

Sem ezt, sem azt. Nem volt ez számomra óriási trauma. Jiří – látja, ma is a keresztnevén emlegetem, mert apámnak a nevelőapámat nevezem – családunk első számú barátja volt. Sokat járt hozzánk, velem is sok időt töltött. Még karácsonykor is meglátogatott. Tartotta velem a kapcsolatot. Nevelt. Formált. Szeretett. Amíg élt, ott állt mögöttem.

Alexander Plocek pedig szorosan ön mellett?

Ő is nagyon szeretett. Előtte sem volt titok, hogy anyám és Jiří Mucha kapcsolatából születtem. Szenvedélyes szerelem volt egykor az övék, pedig mindketten másvalakivel éltek házasságban. A helyzet akkor vett fordulatot, amikor fel akartam venni a Mucha nevet. Annak ellenére, hogy anyám és a nevelőapám is becsületbeli nyilatkozatot tettek, hogy Jiří Mucha a vér szerinti apám, aki ugyancsak felvállalta a tényt, a hivatali huzavonák, packázások és a bürokratikus gondolkodás miatt már-már úgy tűnt, nem sikerül bebizonyítanom, hogy Alfons Mucha egyetlen unokája vagyok.

De azzal, hogy elérte a célját, John Muchát végérvényesen „kiütötte a ringből”. Kiderült ugyanis, hogy az ő zeneszerző édesanyja a házasságán kívül esett teherbe.

Geraldine Thomsen tisztességes volt velem szemben a bírósági tárgyaláson. Elismerte, hogy születésem pillanatától tudott rólam – a férjétől. Egyedül John, a fia viselkedett szörnyűségesen. Az ő köreibe, érdekeibe, anyagi érdekeltségeibe alaposan bekavartam azzal, hogy én vagyok Alfons Mucha egyetlen egyenes ági leszármazottja, nem pedig ő, aki csupán viseli a nevét. El is távolított előlem mindent, amit eltüntethetett a nagyapám vagyonából. Liechtensteinbe „mentette” a családi ereklyéket. A levelezését, az általa tervezett ékszereket, a fényképeit, a hagyatéka tetemes részét, amit Jiří Mucha a két lányomnak ígért. Ez a cselekedete Jiřít is dühítette. Ő ugyanis azt szerette volna, ha egyszer majd mindez Prága városának a birtokába kerül.

Nevelőapja és az édesanyja miért nem fedték fel ön előtt a családi titkot?

Miután megtudtam az igazat, Jiří elmagyarázta, hogy a szüleim valóban elhatározták, hogy nem zavarják meg az életemet azzal, hogy elárulják féltve őrzött titkukat. Abban is megegyeztek Jiřível, hogy John sem fogja tőlük megtudni, ki az ő valódi apja. Az én szüleim ugyanis ismerték az illetőt. A titokról tehát mindkét család mélyen hallgatott. Egészen addig, míg fény nem derült rá.

Miben változott a kapcsolata Jiří Muchával, miután bebizonyosodott, hogy valóban ő az édesapja?

Látta a kézügyességemet, felmérte a képességeimet. Biztatott, hogy kezdjek el rajzolni, festeni, szobrászkodni. Megálmodta, hogyan fogok élni Alfons Mucha párizsi műtermében, és majd az ő nyomdokaiban járok. Eleinte tiltakoztam ez ellen. Az építészet akkoriban még mindennél jobban érdekelt. A változás akkor történt meg, amikor megkért, hogy tervezzek üvegpoharakat a világhírű Moser gyárnak Alfons Mucha motívumaival. Az volt az első nagy próbatétel a részéről. Állandóan ott járkált körülöttem, figyelte minden ceruzavonásomat. Miután elkészültem a tervekkel, annyit mondott: „Le sem tagadhatnád, hogy Alfons Mucha unokája vagy!” A rajzokat illetően talán igaza volt, de azt azért nem állítom, hogy teljes mértékben örököltem a tehetségét. És talán nem is vagyok olyan szorgalmas, mint ő, aki rengeteget dolgozott.

Párizsi útjai során sikerült végül is eljutnia Alfons Mucha ottani műtermébe?

Az egyikbe igen. Abba, amelyben 1887-től dolgozott, amikor először látogatott el Párizsba. A Montparnasse negyedben van. Háromnegyed évig együtt használták Gauguinnel. Eredetileg Alfonsé volt, de amikor Gauguin szegényen megérkezett Párizsba, nagyapám felajánlotta neki a lehetőséget, hogy ő is ott dolgozhasson. Akkoriban született az a híres fotó is, amelyen Gauguin zakóban, nadrág nélkül ül a harmónium mellett.

Ezt a harmóniumot láttam John Mucha Hradzsin téri házában. Önök ketten milyen viszonyban vannak?

Magánemberként semmiféle kapcsolat nincs köztünk. Amíg élt Jiří Mucha, párszor láttuk egymást, de az még az ötvenes évek második felében volt. Jiří halála óta még ritkábban találkoztunk, és akkor is csak hivatalos ügy miatt. Egyébként ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Amikor a spanyol férjemmel Barcelonában éltem, egy nagy Mucha-kiállítás során a saját munkáimat is szerettem volna megmutatni a közönségnek. Az ottani rendezők közölték velem, hogy John Mucha erre nem adott engedélyt nekik. De mondok egy másik esetet is, amely rá vall. 1991-ben, amikor Jiří Mucha meghalt, nagy Mucha-kiállítás zajlott Japánban. A rendezvény kurátorának és az akkori cseh kulturális miniszternek köszönhetően került vissza Prágába a kiállítás anyaga, a Mucha-életmű ötvennyolc kulcsfontosságú darabja. Az akkor még inkább Angliában élő John Mucha terve ugyanis az volt, hogy Japánból egyenesen Londonba, az ő „fennhatósága alá” szállítsák az anyagot, ahonnan már soha nem került volna vissza Csehországba. Később azon fáradozott, hogy ezt az ötvennyolc képet levegyék a nemzet kulturális értékeinek a listájáról, és egyedül ő rendelkezhessen a sorsukról. Szerencsére ez nem sikerült neki.

Ön hány évet töltött Spanyolországban?

Tizenkettőt. Barcelonában végeztem el a Képzőművészeti Akadémiát. Részt vettem a Joan Miró Múzeum építésének utolsó fázisában, majd az olimpiai építkezések munkálataiban, és az ottani kongresszusi központ tervezésében.

Jiří Muchával akkoriban is tartotta a kapcsolatot?

Akkor is, és azután is. Sokat utazgattunk együtt. Szívműtétje után a lányaimmal együtt végig mellette voltunk Franciaországban. Egészen addig, míg fel nem épült, és vissza nem tért Prágába. Egy évvel a halála után én is hazaköltöztem a gyerekeimmel.

Színes, sokoldalú egyéniség volt Jiří Mucha. A 20. század egyik jelentős cseh írójaként orvostudományt és orientalisztikát tanult Prágában és Párizsban, kalandos élete során belépett a francia hadseregbe, majd az angol légierő tisztje lett, később pedig a BBC haditudósítójaként járta meg a harctereket. 1945-ben, miután visszatért hazájába, hírlapíróként tevékenykedett. 1951-ben hamis vádak alapján letartóztatták, kényszermunkára vitték, és csak négy év után, amnesztiával szabadult.

Tegyük hozzá azt is, hogy habzsolta az életet, imádta a nőket, szenvedéllyel szeretett. Született ezermester volt, és remekül főzött. Boldog vagyok, hogy én lehettem életének egyik fejezete. Szívműtétje után még a tüdőgyulladást is túlélte, de a tüdőrákot már sajnos nem. Ahogy érezte, hogy fogy az ereje, mindent megtett azért, hogy Alfons Mucha életműve Csehországban maradjon. Az volt a vágya, hogy folytassam azt a munkát, amelyet ő elkezdett, hiszen én álltam hozzá a legközelebb. John Mucha azonban megakadályozott ebben. Ma is ő, a felesége és a fia állnak az Alfons Mucha Alapítvány élén.

Ezek a Mucha stílusában készült, gyönyörű vázák és ékszerek, maga az alkotó tevékenység mennyire tölti ki az életét?

Teljes egészében. Minden napom erről szól. De az is megnyugtató számomra, hogy ha kell, meg tudok javítani egy-egy bútordarabot, sőt még kárpitosmunkát is végzek a magam kedvtelésére. Elég, ha látom az eredményét. Ha pedig még másoknak is tetszik, az már dupla öröm számomra.

Diákkorában a matematika és az ábrázoló mértan volt a két kedvenc tantárgya. Ezért döntött az építészet mellett. A szobrászatról a családja beszélte le. Nőként nem fogsz megélni belőle, mondogatták neki. Aztán mégis úgy alakult az élete, hogy a képzőművészet lett a hivatása.

A szerző a Vasárnap munkatársa