És tulajdonképpen igaza lenne, Charlie Wattsnak tényleg ez volt a polgári foglalkozása, mielőtt 1963-ban csatlakozott a pár hónappal korábban alakult zenekarhoz. Mick Jagger és Keith Richards állítólag fél évig hiába győzködték, hogy hagyja ott az állását, Charlie úgy gondolta, nem kell elkapkodni a dolgot. Aztán a csapat világhírű lett, így muszáj volt felmondania. 
A másik probléma vele kapcsolatban az volt, hogy nem túlzottan érdekelte a rock and roll. A dzsesszért rajongott, Miles Davisért, Charlie Parkerért, Elvist pedig kifejezetten utálta. A blues tűnt kompromisszumos megoldásnak, de eleinte azt is szvingesen nyomta – Keith Richards 1963-as naplóbejegyzése szerint. De mivel neki volt a legjobb humora a bandában, mindenki marasztalta. És nem kevesebb, mint 58 évig maradt. 
A dzsesszimádat azonban nem szűnt, a 90-es években saját dzsessz-kvintettjével négy albumot adott ki, és szabad idejében, két Rolling Stones-turné között kis klubokban játszott. Mindig is távol állt tőle a showman-szerepkör, nem akart sztár lenni a dobok mögött, mint Keith Moon a Who-ból, nem áradt belőle a nyers erő, mint a Led Zeppelin-es John Bohnamból, és nem volt olyan technikai tudása, mint a Rush varázslójának, a nemrég elhunyt Neil Perth-nek. A Stones-tagsággal járó stadionok és arénák méreteihez képest eléggé szerény dobfelszerelésen játszott, sosem használt nagy gongokat, hatalmas basszusdobokat. Mégis ragyogó zenész volt, ehhez nem férhet kétség – több kritikus szerint ő volt a világ legjobb rock and roll-dobosa. 
Amikor augusztus elején bejelentette, hogy orvosi kezelésre és pihenésre van szüksége, ezért – életében először – kihagyja a Rolling Stones-turnét, a menedzsment először beugró dobost keresett és talált a helyére, majd egy héttel később már arról szóltak a hírek, hogy csúszik a turné, mert a többiek inkább megvárnák, amíg Charlie felépül. 
Az, hogy nem épült fel, az egész szakmát megrázta – halálhírének bejelentését követően ellepték a közösségi oldalakat a kollégák búcsúztatói, méltatásai. A rajongók pedig el sem hitték, ami történt. Mert valahogy természetes, hogy ez a zenekar létezik – hiszen „mindig is” létezett. Matematikai állandó. Örök és elpusztíthatatlan, mint egy szikla. És a banda tagjai természetesen halhatatlanok. Ne higgyünk a tényeknek: Charlie Watts is halhatatlan.