Már az első perctől kezdve érdekes volt, hogy a hivatalos szankciókat, amelyeket az EU és az USA a maga oldaláról meghirdetett, még hányan vállalták fel. Nem túl sokan. Az ázsiai front itt pragmatikus maradt, olajat többen vesznek a mai napig, Kínával és Indiával, mint a két nagy fogyasztó, az élvonalban.

Irán, az euroatlanti hatalmak által dominált nemzetközi rendszer másik pária országa, alighanem (kár)örömmel segíti az orosz elitet abban, hogy vagyonát mozgassa a szankciók mögötti megoldásokkal, és újabban abban is, hogy iráni gyártású olcsó drónokat adnak el az orosz haderőnek – legalábbis ez az, amiről tudunk.

Az arab országok részéről az OPEC+ – tehát az öböl menti monarchiák kitermelő országait és az oroszokat egy platformra terelő fórum – döntése volt a leglátványosabb, ami minden nyugati nyomás ellenére a kitermelés visszafogása mellett határozott. Ez világos önérdek, hiszen a drága nyersanyag az összes részt vevő ország számára azonnali nyereség, míg a nem konkrét nyugati ígéreteket nem lehet felmutatni, különösen a Biden-adminisztrációnak nehéz ez a sikeres regionális Kushner-diplomácia után. (Amelynek eredményeképpen a történelmi megbékélés komolyan haladt Izrael és a monarchiák közt.)

Ciprus mint EU-tagállam szintén befogadott 50 ezer oroszt és 16 ezer ukránt a nem hivatalos adatok szerint a háború kitörése óta. Korábban is komoly orosz bástyának számított a legkeletebbre fekvő uniós ország. Az Oroszországot elhagyó tőke akár 50%-a is keresztülmehetett korábban a szigeten a becslések szerint. Az amerikaiak emelték a tétet, mivel az évtizedes fegyverembargót megszüntették az országgal szemben, ezzel az ukránok számára egykori szovjet-orosz eszközöket juttatva potenciálisan, bár a törökök ezt a megosztott sziget erőegyensúlyának felrúgásaként látják.

Hogy Dél-Afrika beengedi-e majd az orosz luxusjachtokat, vagy a törökök mennyi pénzt keresnek a menekülő oroszokon; vagy éppen Grúzia és a többi peremterületre került orosz ott mit okoz majd a lokális politikai dinamikában, ezt mind találgatjuk egyelőre.

Ami biztosnak látszik, hogy az orosz belső politikai-gazdasági válságnak sokkal több hatása lesz még a nemzetközi rendszerben, mint ami pusztán az orosz–ukrán frontról látszik. Hiába egyértelmű a svéd–finn NATO-csatlakozás kérdése, ennél sokkal messzebbi területek akár közvetett kitettsége is tartós változásokhoz vezethet.