Az azóta eltelt harminc év szlovákiai magyar politikai történetére több módon is nézhetünk. Sikertörténetként, hiszen magyar érdekeltségű párt azóta négy alkalommal volt kormányon, és 2020 előtt minden alkalommal helyet foglalt a parlamentben is. De láthatjuk kudarcként is, amennyiben mára fokozatosan felszámolódott a szervezett politikai érdekképviseletünk, és a szlovákiai magyarság politikai érdekérvényesítő képessége minden eddiginél alacsonyabb.Fontos hát beszélni azokról a tendenciákról, változásokról, amelyek az elmúlt évtizedekben döntő módon befolyásolták a szlovákiai magyarság politikai arculatát. Ezek elemzése nemcsak a múlt megismerése szempontjából fontos, hanem a jövő sikeres tervezésének is alapfeltételét jelenti.

A véletlen kisebbség
A csehszlovákiai magyarság mint csoport 1920-ban alakult ki, az első csehszlovák állam létrejöttével. Az azt alkotó emberek korábban soha nem érezték magukat egy közös csoport részének: mindannyian az egykori Magyar Királyság északi részén élő, magyar érzésű polgárok voltak, de – Erdéllyel ellentétben – nem rendelkeztek közös regionális tudattal. Az csak az elmúlt száz év során alakult ki a szlovákok (és az anyaországi magyarok) által mutatott tükörben. Mára ráadásul megváltoztak annak kontúrjai is, kik tartoznak ide: a ma már szlovákiai magyarságként definiált közösségünkből kiváltak a csehországi és kárpátaljai magyarok, és többször módosult Szlovákia határvonala is (nyugaton a pozsonyi hídfőnek az országhoz csatolásával „születtek” új szlovákiai magyarok, keleten viszont Csap város és a környező települések Szovjetunióhoz való csatolásával váltak egyes szlovákiai magyarok kárpátaljaivá).

Állandósulás
A csehszlovákiai magyarságot nagyon sok tagja egészen a szocializmus évtizedeiig átmeneti csoportnak tartotta, amely egy határrevízió során ismét visszaépül majd az összmagyarságba. Ebben persze részben igazuk is volt, hiszen 1938-ban megvalósult a revízió, csak hogy 1945-ben utána ismét visszaálljon a korábbi határ. A szocializmus évtizedei, majd a szlovák–magyar államközi viszony stabilizálódása és a közös EU-tagság mára egyértelművé tette, hogy a határrevízió nincs a valós lehetőségek listáján. Egy viszonylag szűk csoportot leszámítva ma a szlovákiai magyarság zöme Szlovákiára otthonaként tekint, amely nem fog eltűnni a térképről, és határai sem változnak majd meg érdemben. Ehhez az állandósuláshoz az is hozzátartozik, hogy a második világháborút követő jogfosztás vége, 1968 óta senki sem kérdőjelezi meg érdemben a szlovákiai magyarság jelenlétének létjogosultságát az ország területén belül.

Vidékiesedés
Míg 1920-ban a csehszlovákiai magyarság politikai vezetőit zömében a nagyvárosok (Pozsony, Kassa) képviselői adták, mára a demográfiai változások hatására a szlovákiai magyarság egy elsősorban vidékies, kisvárosokban és falukban élő közösség. Ezekről a helyekről kerül ki a politikai képviselet zöme is, amely azután visszahat úgy a politikai képviselet prioritásaira (régiófejlesztés, mezőgazdaság, helyi önkormányzatok), mint annak ideológiai színezetére is (konzervatívabb világnézet). Ez egyébként nem helyi sajátosság: az összes többi határon túli magyar közösség is átment ezen a folyamaton.

A legnagyobb kisebbség
Míg Csehszlovákia létrejöttével a magyarság csak egyike volt az új állam jelentős létszámú kisebbségeinek, 1993-ban az önálló Szlovákia kikiáltásával az új ország legnagyobb kisebbségévé vált. A szlovákok immár tényleges államalkotó nemzetté avanzsáltak, a magyarok pedig az ország nagyjából tizedét tették ki. A többi kisebbség sem létszámában, sem szervezettségében, sem politikai eredményeiben nem tudta felvenni a versenyt a magyarsággal, bár a jelenlegi demográfiai trendek mellett előfordulhat, hogy a roma kisebbség a 21. század második felében már – minimum a létszám terén – beérheti a magyarokat.

Együtt vagy külön
A szlovákiai magyarság egyik örök politikai kérdése az, hogy hogyan viszonyuljon tagjainak politikai pluralitásához. Másképpen fogalmazva: mit kezdjen azzal, hogy a parlamenti képviselethez öt százalék elérésére van szükség, miközben annak a kevesebb mint tízszázaléknyi választónak, akiből ezt létre kellene hozni, ugyanolyan vegyes a világnézete, mint a többségi társadalomnak. Erre a kérdésre meggyőződésem szerint nincsen tartósan jó válasz: mindig az adott politikai helyzeten múlik, hogy mi ad lehetőséget a hatékonyabb érdekképviseletre. A modern kori szlovákiai magyarság eddig három fázist élt meg: a hárompártiságét (1990–1994), az egypárti rendszert (1994–2010) és a kétpólusú világot (2010–2020). A Szövetség létrejöttével úgy néz ki, hogy 2020 után ismét az egypárti rendszer irányába haladunk.

Magunk vagy másokkal
Hasonló, de nem azonos kérdés, hogy a szlovákiai magyarságnak önálló, vegytiszta magyar formációkban kell-e gondolkoznia, vagy pedig közös platformokat kell létrehoznia egyéb kisebbségekkel és/vagy a szlovákokkal. Bár a közös működés gondolatát a modern kori szlovákiai magyar politikai történelemben először az Együttélés vetette fel, végül a Híd volt az, amely végig is tudta vinni parlamenti működése (2010–2020) során. A vele szemben riválisként fellépő MKP ezzel szemben gyakorlatilag tiszta magyar pártként működött. A másokkal való közösködés általánosságban feljebb tolja a választói potenciált (több embernek lehet érdekes a dolog), de lejjebb tolja a választási stabilitást (az emberek nem csak etnikai alapon szavaznak). Ennek jó gyakorlati példája a fent említett időszak, amely során az MKP választási eredménye gyakorlatilag négyszer egymás után azonos volt (3,9 és 4,3 százalék között), a Hídé viszont 2,1 és 8,1 százalék között változott.

Kiharcolni vagy kitárgyalni
A szlovákiai magyar politikai képviseletnek a fentiekkel összefüggő stratégiai kérdése az is, hogy milyen eszközökkel lehet eljutni a kívánt sikerhez. Itt viszonylag élesen elválik egymástól két út: az egyik az a szándék, hogy kormányra kerülve, hatalmi pozícióból sikerüljön Pozsonyban kitárgyalni a célba vett jogokat és igényeket. A másik pedig az a gondolat, hogy nyomásgyakorlás által, a hatalomban nem feltétlenül részt véve, sok esetben Magyarország támogatásával juthatunk egyről a kettőre. Természetesen a kooperatív és a konfrontatív eszközöket lehet kombinálni is, de mégis, az eddigi szlovákiai magyar pártoknak mindig is volt egy jól azonosítható arcéle ebben a kérdésben.

Fakuló magyarkártya
Miközben az 1990-es éveket, sőt még a korai 2000-es éveket is a magyarokkal szembeni nyilvános soviniszta megnyilvánulások mérgezték, ez a tendencia az elmúlt nagyjából 15 évben fokozatosan megváltozott. A „tankista” Ján Slota-féle régi vonalas nacionalisták helyét egy új generáció vette át, amely a magyarokban inkább szövetségest lát az egyéb kisebbségekkel – romák, muszlimok, szexuális kisebbségek – szemben. Számomra az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb politikai élménye az a pillanat, amikor Marian Kotleba Krasznahorkaváralján magyarul is köszöntötte a közönségét, hogy utána egységfrontot próbáljon szervezni a helyi romák ellen. A 2016-os Smer–Híd–SNS koalíció beköszöntével a régi vonalas nacionalisták talán véglegesen elásták a csatabárdot. Ez persze nem jelenti azt, hogy lokálisan mindenhol jó lenne a viszony, ahogy azt sem, hogy azóta egyszerűbb lenne bővíteni a magyarság jogait az országban.

Önállóság és függőség
A szlovákiai magyar politikai képviselet az összes határon túli közösség közül talán legtovább volt képes megőrizni gondolati függetlenségét a 2010 után újjáéledő, expanzív magyarországi határon túli politikával szemben. Miközben Erdély és a Vajdaság magyar érdekeltségű politikai erői nagyon rövid időn belül a budapesti kormány akarata szerint formálódtak át, a szlovákiai választók ezt nem voltak hajlandóak figyelembe venni, egy évtizeden keresztül a Budapesttel konfliktusban lévő Hidat választva. A Szövetség jövője szempontjából az egyik kulcskérdés pontosan az, hogy képes lesz-e bármiféle önállóságot mutatni Budapest politikai szándékaival szemben, vagy pedig az ottani kormány meghosszabbított karjaként működik majd.

Etnikai mobilizáció
A szlovákiai magyar politikai képviselet sikerességének egyik alapköve évtizedeken keresztül a választási mobilizáció volt. Ez tette lehetővé például azt is, hogy az egyesült magyar párt 2002-ben és 2006-ban jóval a magyarság országos részaránya fölötti, 11 százaléknál magasabb eredményt ért el. Mára azonban az itteni magyarságról már inkább a demobilizáció keretein belül gondolkozunk. Az etnikai mobilizáció alapvető mechanizmusa („ha ráfestem a kutyámra a magyar zászlót, a magyarok rá fognak szavazni”) ma már látványosan működésképtelen. A Híd 2020-as összeomlásából például nem a magyar riválisok profitáltak, hanem a szlovák pártok (sokan pedig otthon maradtak). A magyar körzetekben ma már rendre alacsonyabb a parlamenti részvétel, mint a szlovákokban, és a magyarság elvesztette az (elsősorban a részvételtől függő) európai parlamenti képviseletét is.

Szlovákiai magyar demokraták
Az ezredforduló tájékán a szlovákiai magyarság a Mečiar-kormányt megdöntő koalíciót támogatta, nemcsak a politikai érdekképviselet, de az egyszerű emberek, választók szintjén is. Az ezt követő években a szlovákiai közélet demokratikusabb része rendszeresen úgy gondolt a hazai magyarságra, mint amely képes morális kérdésekben a történelem jó oldalát megtalálni, azt képviselni. Ezt a vélekedést azonban az elmúlt években aláásta úgy a Híd koalíciója Robert Ficóval, mint az MKP szellemi alárendelődése az Orbán-kormány illiberális gondolkodásának. Ma már kevesen gondolják azt, hogy a szlovákiai magyarok a demokratikus oldalon vannak. Erre utalnak az elmúlt hónapok felmérési eredményei is. A szlovákiai magyarság sokak szerint a demokrácia katalizátorából fokozatosan annak ellenségévé vált.

Merre tovább?
A fenti tényezők egy része hosszú távú, rajtunk kívül álló folyamatok terméke, legyen szó demográfiáról, a nemzetközi helyzetről vagy a magyar kormány szándékairól. Mások azonban a saját, szlovákiai magyar közegünk gondolkodásának termékei. Abból következnek, hogy milyen válaszokat adunk az egység, a politikai stratégia, a demokratikus elkötelezettség, az önálló gondolkodás kérdéseire. A jó válaszok és az arra épített jó stratégia tette lehetővé, hogy Szlovákia önállóságának első 30 évében a magyarok csaknem végig jelen voltak a parlamentben és többször a kormányban is. Hogy ezt a sikert megismételjük, és ne a 2020-as kudarc váljon állandóvá, ismét meg kellene találni a helyes válaszokat. Kezdetnek talán az is megtenné, ha megpróbálnánk róluk hosszabb távú perspektívában, nem a napi politikai szükségességeknek megfelelően gondolkozni.

Ravasz Ábel
A szerző szociológus, a Bél Mátyás Intézet elnöke