Indítsunk a leglényegesebb kérdéssel: mi a helyzet a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában?
Ebben az évben, és ilyen évtizedek óta nem volt, másodszor kellett a múzeumoknak bezárniuk a nagyközönség előtt, lemondaniuk rendezvényeiket és programjaikat. A rendeletek és az óvintézkedések szigorú betartása mellett azonban továbbra is dolgozunk, és tervezzük a következő évet. Múzeumunk az első bezáráskor tartani tudta a programtervét. Pozsonyban megnyitottuk az ez évre tervezett, Vajda Júlia és Fábry Zoltán munkásságát bemutató kiállításainkat, megtartottuk a Márai és a Madách család kapcsolódásait tematizáló irodalmi szimpóziumot, és elkészült a Márai Sándor-katalógus is. Többéves folyamat eredményeként júniusban átadtuk az alsósztregovai Madách-kastély történelmi parkját, felújítottuk a Mikszáth Kálmán-emlékházat, az emlékoszlopot és a rajta elhelyezett emléktáblát. Januárban megnyílt a Grendel Lajos Olvasóterem. Az első lépése volt ez annak a több évre tervezett folyamatnak, amely az írói hagyatékfeldolgozást és kutatást elősegítő könyvtárállomány kialakítását, egyben a közösségteremtést is célul tűzte ki – újfajta irányt is adva a múzeum profiljának. Nagyon bízunk abban, hogy az elmaradt, hagyományos rendezvényeinkre is – Mikszáth-nap, Madách Imre Irodalmi Nap – legkésőbb a jövő év elején sor kerülhet. A jelen helyzetben körültekintőbben tervezünk, és a múzeumi munka egyéb területeire összpontosítunk.

Ezek, gondolom, a tudományos kutatás, a dokumentáció… 
Igen, a jövő évben a hangsúlyt a tudományos kutatásra, a múzeumi dokumentációs munkára, a szervezeti és működési területek optimalizálására helyezzük. E téren is van tennivalónk, hiszen a múzeumok olyan feladatokat is ellátnak, amelyek nem annyira látványosak – legalábbis a nagyközönség számára nem. Műtárgygyűjtés, a tárgyak szakmai feldolgozása, a felhalmozott adatok szisztematikus dokumentálása, a fenntartásunk alatt lévő épületek karbantartása, modernizációja, sorolhatnám. Szükségszerűnek tartjuk, hogy reagálni tudjunk a digitális paradigmaváltás kihívásaira. Néha emberfeletti erőket mozgatnak meg a munkatársak, hogy a követelményeknek meg tudjunk felelni. 

Ha felmérhető, mennyire terhelik meg a múzeum jövőjét a korlátozások?
A jövő évi kiállítási terv természetesen már körvonalazódik. A fókuszban vendégkiállítások szerepelnek, tárgyalunk az érsekújvári Thain János és a komáromi Duna Menti Múzeum kiállításainak pozsonyi bemutatásáról, továbbá a szeptemberben megnyitott Fábry-kiállításunk vándoroltatását és a Felcserélt otthonok kiállításunk budapesti bemutatását is szervezzük. Tervben van a pozsonyi Brämer-kúriában lévő történeti, valamint a szklabonyai Mikszáth-kiállítás felújítása, a felkészülés Madách Imre születésének 200. évfordulójára, és a Grendel Lajos Olvasóterem továbbfejlesztését is fontos feladatnak tartjuk. Ezekbe a munkákba több külső szervezetet és munkatársat is bevonunk. Hogy mikor állhatunk vissza, s egyáltalán visszaállhatunk-e az eddigi múzeumi mindennapokba, kérdés, hiszen a járvány még hónapokig kísérni fog bennünket – ezért rövid, közép és hosszú távú stratégiákra van szükség, nemcsak a múzeumi, hanem a kulturális közegben egyaránt.

Igazgatóhelyettesi munkáját mennyire nehezíti a járványhelyzet ezeknek a közép és hosszú távú stratégiáknak a megalkotásában, egyáltalán a tervezésben?
Azzal kezdeném, hogy örültem Jarábik Gabriella igazgatónő év eleji megkeresésének, és az első három hónapban kulturális-propagációs munkatársként sikerült több mindent megvalósítanom. Bővítettük a kommunikációs felületeinket, megjelenési formáinkat és közvetítési módszereinket, kapcsolati hálózatunkat. Külön megtiszteltetés, hogy felkértek a Szlovák Nemzeti Múzeum nemzetiségi múzeumai 2021-re tervezett közös kiállításának projektvezetői munkájára. Kétéves projektről van szó, amely nemzetiségi szemszögből közelíti meg a kulturális sokszínűség témát, erősítendő a tolerancia, empátia és megbecsülés jelenlétét társadalmunkban. Igazgatóhelyettesként természetesen sokkal több feladattal szembesülök. Az állami szféra viszonylagos stabilitást és kontinuitást nyújt a munkához, jelenleg azonban a helyzet olyannyira bizonytalan, hogy nehéz előre tervezni. Jelentős bevételtől esünk el a bezárás miatt, költségvetésünk a jövő évben csökken, kulturális partnereink, főként a harmadik szektorban dolgozók többsége pedig tartalékait is felszámolta. Ezért tartom fontosnak, hogy a múzeumi szektor is részt vegyen a már régóta köztémaként szereplő együttműködési formák szabályozását szorgalmazó párbeszédben. Számolunk az újabb korlátozások miatti nehézségekkel, ugyanakkor lehetőségeinkhez mérten keressük a megoldásokat is. A múzeum és a munkatársai munkája iránti tiszteletem, a múzeumi munkába, fejlődésirányba vetett bizalmam kellő erőt ad a nehézségek kezeléséhez. 

Előbb említette a digitális paradigmaváltást. Egy korábbi beszélgetésünk során is felhozta már, hogy a galériák, múzeumok, köztük a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, tavasztól kezdve reagálnak a megváltozott helyzetre, és mindent megtesznek az online szolgáltatások bevezetéséért, szélesítéséért és tökéletesítéséért. 
A járványügyi helyzet miatt a múzeumok bezártak, a kiállítások, emlékházak nem látogathatók, s a rendezvényeinket is le kell mondanunk, illetve el kell halasztanunk. A bezárás folyományaként azonban egyfajta útkeresés kezdődött el, ami további párbeszédeket eredményezett, a múzeumi munka egyéb területeit is bevonva, bekapcsolva. Számos digitális kezdeményezésnek köszönhetően – virtuális kiállításokkal, tárlatvezetésekkel, a gyűjtemények digitalizálásával, online játékokkal, sok egyéb formával – a múzeumok lehetőségeikhez képest megőrizték a tartalmak hozzáférését a nyilvánosság számára. A válsághelyzet egyértelműen rámutatott arra, hogy milyen lehetőségek rejlenek a jövőben, s hogy milyen kihívásokkal kell megküzdenünk. A múzeumoknak a meglévő erősségeikre kell építeniük, emellett új utakon járniuk. Az online tér és a digitalizáció megkerülhetetlen, ezeknek a mindennapi múzeumi élet szerves részévé kell válniuk, a munkavégzés ugyanis ma más folyamatokat igényel, mint a 20. században – kezdve a gyűjtemény tárgyainak digitális rögzítésétől, a kommunikáción keresztül a műtárgyak megőrzése érdekében megvalósuló, innovatív adatgyűjtésig, és számos más területet említhetnék még. Az analóg és digitális folyamatok optimális együttműködése, meglátásom szerint, az összes szükséges intézkedés, kompetencia, költség, előny és erőforrás egyértelmű meghatározásával és strukturálásával érhető el.

Vannak műfajok, zsánerek, területek, amelyek remekül érvényesülnek online térben. De a képernyőn megjelenő festmény számomra nem nyújtja ugyanazt, mint a való megjelenésében elém táruló képfelület. Azért hozom fel ezt a példát, mert a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma remek képzőművészeti kiállításokat kínál a látogatóinak.
Egyetértünk, a személyes tapasztalás aurája nem pótolható. A közvetlen élmény többletértéke, úgy vélem, nem szorul különösebb magyarázatra: a tárlatlátogatás esetében a múzeum, galéria az az autentikus hely és helyzet, amely lehetővé teszi az „eredetivel” való hiteles találkozást. A digitális felhasználások előkészíthetik és nyomon követhetik a tárlatbejárást, és a múzeumlátogatáshoz további kommunikációs felületet biztosíthatnak. Ahhoz azonban, hogy egy műalkotás, műtárgy tulajdonságait valóban át- és megélhessük, szükség van a közvetlen tapasztalásra, érzékelésünk szinte valamennyi szintjére. Mert bármennyire jó is egy műtárgy digitális feldolgozása és megjelenítése, az eredeti még mindig több kapcsolódási ponttal bír, megváltozik a fényben, háromdimenziós, lehetne sorolni. Hozzáadódik még a közvetlen szociális élmény, hogy egy épületben tartózkodunk másokkal – a személyzettel, lektorral, más látogatókkal. Ugyanakkor látni kell, a digitális kultúra rengeteg lehetőséget kínál a múzeumoknak, hogy változatos, széles körű, hálózatba szervezett, nemzetközi, befogadó és participatív módon is teljesíteni tudják küldetésüket a tudás, a megőrzés és a kommunikáció központjaiként. Nem egymást kizáró, hanem egymást erősítő formákról, közlésmódokról van szó.

Ezzel a válaszával bizakodóvá tett: nem kell attól tartanunk, hogy a közönség, miután kényszerűen elszokik az élő kultúrától, a kulturális esemény fizikai megtapasztalásától, áttér az online-ra, és nem fog visszatérni.
A kulturális szegmens nagy kihívása a szélesebb közönség megszólítása. Kikerülhetetlen a folyamatos kapcsolattartás, a megjelenés a lehető legtöbb csatornán, platformon. Nem arról van szó, a múzeumok esetében például, hogy a digitális kínálat versenyben állna a fizikai térben megjelenő kiállításokkal. Az interneten sok mindent megtudhatunk valamely eseményről, az egyes alkotókról stb. Az élő jelenlét azonban pótolhatatlan. A műtárgy vagy műalkotás a látogató és a tárgy közötti párbeszéddel bontakoztatja ki auráját. Ez fizikai, érzelmi és nagyon személyes aktus, amelyet minden érzékszervünkkel átélünk. Ezért szeretjük a kulturális emlékeinket, a művészetet. Ennek az élménynek a hiányát tapasztaltuk meg az elmúlt időszakban. Ezért is gondolom, hogy amint azt a helyzet engedi, erősödni fog a közvetlen tapasztalás iránti kereslet.

Ám addig a kultúra, a művészetek, az alkotók, a kulturális intézmények, a kultúra területén tevékenykedő civil szervezetek elkerülhetetlenül megsínylik a járványt. Lát-e valamiféle hathatós segítségnyújtási formát, ami injekció lehet ennek a szférának?
Ebben a stádiumban, ahova fél év után került a szektor, szinte már bármi segít, csak azonnali szükség van rá. Sajnos a rendszerszintű megoldások hiánya miatt ma már sokak alapvető emberi méltósága veszik el – kéregetniük, koldulniuk kell, hogy túléljenek. Vagy felfüggesztik a munkájukat, csődbe mennek. Így most már nemcsak az a kizárólagos cél, hogy azok jussanak támogatáshoz, akik minden kétséget kizáróan jogosultak rá, hanem, hogy minél több embernek segítsen az állam. Hogy legyen miből és mire építkeznünk újra.

A nehéz helyzet ellenére jó lenne pozitívan zárni az évet. Mit kívánna karácsonyra, évzáróként, esetleg az új év nyitányaként a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának, meg nekünk, a gyakran és szívesen oda látogató közönségnek?
Bizakodó ember vagyok: kellő érzékenységgel, nyitottsággal, egymásra figyeléssel, empátiával és toleranciával képesek vagyunk megbirkózni bármilyen nehéz helyzettel. Bízom abban, hogy a múzeumok hamarosan ismét kinyithatnak. Még akkor is, ha vezetett kiállításokra még nem lesz mód és a rendezvények is csak korlátozott mértékben lehetségesek, kívánom azt a meghitt, csodálatos élményt mindenkinek, amit e helyek kínálnak. Ahol egy időben sodródhatunk a történelemben, a jelenben és a jövőben, miközben reflektálhatunk a saját gondolatainkra. A tárgyak, bár csendesek, párbeszédre ösztönöznek. E csendes, meghitt párbeszéd élményét kívánom mindannyiunknak.