Hírkereső

Más esetben névjegyet firkantanék rólad, de most zavarban vagyok, hiszen a humort az igazsággal, az igazság keresését a való világgal ötvöző köteteidnek száma tekintélyes, rangos szakmai és állami kitüntetéseidé nem kevésbé. Így hát inkább egyből a dolgok foglalatába kezdek: a legelső és rögtön élvezetes humoreszkeket tartalmazó köteted találó címe A nevető ember. Számodra már huszonkilenc évesen természetes lett, hogy a derű a lényed lényege?

Ez inkább ösztön lehetett. A stílus, a humoros szemlélet az írásból következett, valószínűleg az írás ténye szülte. És talán egy tudathasadásos alkati ellentmondás is, mármár az alkotóerő végletei. Mert emberként többnyire komoly voltam, talán tán tragikus alkat.

Akkoriban hamar megjelent második köteteddel esetleg mások malíciájának is kitetted magad, hiszen annak borítóján ott a blikkfangos cím: Szemez a feleségem. Gondolom, neked sem volt mindegy, hogy veled vagy másokkal!

Az ötlet a valóságból vett, de a műben a képzelőerő terméke, és az már nem rólad szól. Aki önmagáról ír is, az az ő már nem ő! Az alkotás metafizikája a képzelet öntörvényű önképe. A tények a maguk sajátos logikája szerint következnek, mintha az író mondaná, már nem ő beszél, csak tolmács inkább.

A kilenc évtized tapasztalatával miként látod: minden élethelyzetben áldás a humorérzék?

A humorérzék tágabb és rokonszenves fogalom. Jóhiszeműség, könnyedség, kedély jellemzi. Megbecsülést érdemel, noha azt nem mindig kapja meg. Még lekicsinylés is kísérheti. Az alkotóerő humora azonban más és nem közvagyon! Viszont ridegebb és sajátosabb, kérlelhetetlenebb, mondhatni, szinte kegyetlenebb.

Egy hosszú élet során nyilván rengeteg hazugsággal, képmutatással szembesül az ember. Dőreség azt hinni, hogy ez nincs hatással az illető habitusára is?

A rossz, a csalás, a bűn közege, sajnos, úgy veszi körül az embert, mint a levegő. Ha tudod és hiszed, hogy nincs rá szükséged, akkor képes vagy észrevenni, de nem csábít el. Éppen ellenkezőleg, megtanulod, hogy te vagy az erősebb, és ha gondozod is magadban ezt az érzést, akkor ez a tudat szinte ösztönösen az önerőddé válik.

Veled is megtörtént, hogy utólag megmoccant benned valami? Hogy szólnod kellett volna, de te hallgattál?

Emberek vagyunk. És olykor esendők, néha gyáva lények is. Bizonytalanok és kiszolgáltatottak, ilyen módon a kisebb bukások elkerülhetetlenek. De ne ez legyen a jellemző! Mert az ingatag teremtés támolyog, bukdácsol, mint hajó a tengeren, és végül elsüllyed.

Pár hete már átlépted a tizedik iksz küszöbét. Tudsz még optimista lenni, előre nézni?

Mindinkább már csak magamba és mélyebbre nézek. Ha van ilyen, akkor ma már ez ad okot több optimizmusra. Hiszen körülöttünk a világ valósága is feladja a nagy terveket, kevesebbet akar, és inkább védekezik. A jövő egyre homályosabb és kiszámíthatatlanabb, mondhatni, érdektelenebb. Tompulnak a vonásai meg a színei, ködbe vesző ingerei is szürkülnek. A jövő szinte elveszítette a létét, mintha elnyelte volna egy fekete lyuk. És arra, hogy még létezik jövő, mintha csak valahol önmagunkban éreznénk rá, bár a mi – így látott – jövőnk nem a jövő…

Amit mondasz, abban bizony nem a humor az, ami túlteng. Azon legalább lehet derűvel tűnődni, hogy egy teljes élet észleléseivel mennyire vannak közel egymáshoz a végtelenség meg az örökkévalóság?

Metaforikus fogalmak ezek, konkrét tartalom nélkül akár ikrek is lehetnék. Nem jeleznek tényt, tárgyat, anyagiasítható emberi terméket. Mégis nélkülözhetetlenek, mert a világot felmérni és megérteni próbáló képzelet termékei. Szellemeskedhetnénk most, hogy elengedhetetlen haszontalanságok. Vagy hogy a pótolhatatlanságuk pont olyan, mintha a fából vaskarika ténye valóság lenne. A végtelenség meg az örökkévalóság is ilyen ikrek, a semmi érthetőségével az időt tapogatják. Az én koromban szeretem őket, mert mély azonosságot sejtek bennük. Mint harmadik testvérükben, az életben. Nem a nagybetűsben, az igaziban.

Az énedben, hatvanöt esztendeje, már a pozsonyi, illetve még a hontfüzesgyarmati mentalitás kettőssége él. De mi az, ami dominál?

Ez újabb rébusz. A valóság skizofrén rejtélyei, a kikerülhetetlen kettősség töredezettsége. Mintha semmi sem az eredeti egyediségében lenne azonos önmagával. Hontfüzesgyarmat és Pozsony között a távolság nagyjából 150 kilométer, de a két azonosság időbeli mássága egy élet. Melyik dominál a kettő közül? A harmadik: ÉN. Ez az igaz és érvényes. Miként mondani szokás: az az én – már valaki más. Pedig csupán az történik meg, hogy az én bonyolultságára egy pillanatra fény esik – éppen amikor valaki más. És ez a másság az, ami dominál…

Naponta egy hosszabb belvárosi sétát teszel Pozsonyban. Élemedett korban is megérint a romantika fuvalma, ha ősszel megpillantod a fák lehullott lombját, tavasszal az első tulipánt, nyáron kacér ruháikban a lányokat?

Az elmaradhatatlan napi séta találkozás az élettel. Szembesülés a valósággal. Tudatosítása az önerőnek, a hanyatlás távolmaradásának és a változatlanul egészséges szemlélődésnek, bár a romantikának a fuvallata is messze elkerüli. Mert igaz, hogy az életkor élemedett, ami azt jelenti, hogy ez az önfegyelmet, józanságot generáló „én” egyre tárgyilagosabb, tartózkodóbb s érzelemmentesebb – még ha maga az élő valóság színes és gazdag, vagy bonyolult és újdonságokat kínál is. Tudatosan keresem ezt a gazdagító változatosságot, és ha valami váratlant vagy szokatlant látok, meg-megmosolygom, és azt gondolom magamban: ilyen az ember…

Ilyennek ilyen, mégis sokan kedélytelenek, nem értik a tréfát, nemhogy a humort.

Pedig jó érzésében a csecsemő is nevet! De később is azért nevetünk/nevethetünk, mert ez érzéseink kifejeződése, aminek akár szellemi-gondolati szerepe van. Felnőttkorban a humor az emberi együttélés egyik fontos formáló ereje lehet. Leírtam már valahol, hogy például az irónia alighanem a lélek védelme. Művészileg megjelenítve – annak műfaji sokrétűségében – a tudatosság, a világmegváltó alkotói szándék, a szórakoztatás eszköze. A vicctől vagy a bohóctréfától a humoristák paródiáin át a szatíráig és a pamfletig terjedően. Nálam a humor iránti hajlam azért lehetett ösztön, mert a dolgokat mintha azok végén kezdtem volna: korán mondtam ironikus gúnnyal parodisztikus véleményt. Visszafelé araszoltam, mígnem belebonyolódtam, s azóta is benne vagyok. Úgy, ahogyan Kosztolányitól A szegény kisgyermek panaszai első sorát – „Mint aki a sínek közé esett” – Karinthy parodizálta: „Mint aki halkan belelépett”… Én szintén így vagyok ezzel, mígnem végül is az irónia maradt a sajátom. De nem a hetyke és kritikus, hanem a kifelé jámbor és alázatos, ám befelé annál szívtépőbb önirónia és marcangoló öngúny, ami elől nincs menekvés.

Szerinted milyen ember az, aki morcosan meg ingerülten sértődékeny ahelyett, hogy öniróniája lenne?

Első pillanatban azt mondanám: szerencsétlen. De hát mindenki úgy szerencsétlen, ahogy tud, a maga módján. A tulajdonságaink bennünk születnek és velünk együtt növekednek. A sértődékenység, a morcosság, úgymond, saját termék. A humor más. Ösztönként jelentkezik, hogy mihamarabb a lélek ápolja, az anyaggal szemben a szellem nevelgesse, amíg eljut az öniróniáig. Az általad felhozott embertípus igaziból egy peches lény, akiről a sláger is azt tartja, peches ember ne menjen a jégre, inkább örüljön, hogy él!

Hát te? Öniróniával tudod elfogadni, hogy saját bevallásod szerint éppen a kilencvenedik életéved táján lett kevésbé lételemed a mindennapi írás örömteli boldogsága?

Nézd, egész beszélgetésünk alatt egyebet sem teszek, mint magamat próbálom elemezni, megérteni. És ez az egész olyan, mintha koronavírus idején lelki védőmaszkot, egy fránya „rúškót” hordanék, amit kockázatos levenni. Persze, az életben semmi sem egyszerű. Így az írás is kemény munka volt, izzadságszagú és gyakran kín, szenvedés. A szöveg szinte sohasem nyugodt, magától folydogáló békés patakocska; mint mondják, „az értől az óceánig”. Sokkal inkább rejtőző érc, melyet a nyelv és gondolat hegységeiből ki kell/kellett fejteni! Ha néha könnyebben vált ki a makacs anyagból, az sem pihenés volt, hanem fellélegzés és annak elfogadása, hogy ez vagyok én, az író; ezt kell tennem, hogy önmagam lehessek, mást nem tehetek. Mintha a munkásságom egy fel nem tett kérdésre állandóan a választ fogalmazná: ki vagy? Ha pedig nincs válasz, úgy az önirónia sem segít.

Te mindent sallang nélküli nyugalommal csinálsz. Nyugodtan jársz és viselkedsz, nyugodtan írsz és úgy is beszélsz, nyugodtan kávézol és úgy is vitázol. Szememben te vagy az abszolút nyugodt férfi. Merthogy?

Ha így látod, alkati tény lehet. Ám ahogy semmi, ez sem mindenben azonos önmagával, hiszen nem látszat, de nem is abszolútum. Hanem valami a kettő között: paradoxon! Gondolom, ez riposztnak is jó, mert megfejthetetlen.

Kilencvenévesen hogyan érzed? Amíg élsz, addig írsz, és amíg írsz, addig élsz?

Az elmondottak erre utalnak, meg arra is, hogy hátha mégsem… Titok van mögötte, ezt is meg kellene fejteni – de ne szaporítsuk tovább a paradoxonokat!

Mintha a munkásságom egy fel nem tett kérdésre állandóan a választ fogalmazná: ki vagy? Ha pedig nincs válasz, úgy az önirónia sem segít.