A mű kötelező olvasmány volt a gimnáziumban. Annyi szabadságot kaptunk, hogy választhattunk az Aranysárkány és a Pacsirta között. Jó tanárunk volt, ránk bízta a döntést. Most, hogy újraolvastam, egyvalami nem világos számomra: mit csinált Hilda, Novák egyetlen, félárva lánya? Mármint hogy mi a mindennapi dolga, azonkívül, hogy unatkozik, hintázik, olvasgat, eszeget, végigjáratja ujjait a zongora billentyűzetén, titokban cigarettázik, udvaroltat magának és asztalt táncoltat. Egy szó sem esik arról, hogy e 17 éves hajadon végzett-e iskolát, milyet, mennyi ideig, hol, s mi volna a feladata vagy szerepe – csak arról kapunk részletes képet, hogy apja kiket tanít, s azoknak milyen tulajdonságaik vannak. Sosem hiányoltam Hilda „pályafutását” vagy annak hátterét, most feltűnt ez a hiány. Szinte semmit nem tudunk meg Hildáról. Egyszer, látszólagos kibékülésük után kirándulni megy apjával a közeli erdőbe: „Hilda csirkét sütött, bort vitt, együtt ebédeltek a réten…” – így bizonyossággal annyi tudható a csaknem felnőtt lányról, hogy tud csirkét sütni. Hogy is mondjam? Olyan mihaszna…

Természettudományos érdeklődésű apjával (matematika- és fizikatanár a gimnáziumban) együtt nézik a csillagos eget, s a Szíriusznak a Földtől való távolságát említő magyarázatára Hilda megfogja apja kezét s felsóhajt: „Ó, de messze vagyunk.” Apja természetesen a bolygók egymástól való távolságára gondol, Hilda mondata azonban a köztük levő távolságra is utalhat. Apa és lánya ugyanis, finoman fogalmazva, nem pendül egy húron. A szöveg mindkettőt ideges alkatnak mondja, de ez a mások általi meghatározás egyikükre sem nagyon illik. Egyáltalán: elég sok minden hallgatódik el az Aranysárkányban, mindig csak annyit tudunk meg, amennyi az illető szereplő felől megtudható, s a különféle szemszögekből kapott információk is többértelműek vagy ellentmondanak egymásnak. Ez pedig a regény egyik fontos vonása. És a nyelve, mely ma is ugyanolyan élő, mint az első kiadásban. Na meg jó a történet, vitathatatlan: a jobb sorsra érdemes tanár és apa kétszeresen is megbukik: lánya elszökik tőle (terhesen, ez sincs kimondva a műben), diákja orvul-rútul megveri. Egy kisvárosban ez elég rossz erkölcsi bizonyítvány.

Egy kiemelkedően nagy jelenetben Novák Antal arról képzeleg, hogy felkeresi otthonában az őt megverő Liszner Vilit, és szembesíti a diákot és apját azzal, milyen méltatlanul s ocsmány módon bánt el a gyerek vele. Vili persze hátrál, lapul, fél, az anyja szoknyájába kapaszkodik… „A diák nem állja tekintetét, megretten, fejét elfordítja. Szeretne kirohanni a rémülettől, itt hagyni ezt a szűk vallatószobát, mely irtózatosabb annál a nagy, sötét teremnél is, melyben a rendőrtiszt kihallgatta, s gázlángok égtek. Megadja magát.” Nos, hogy Vilit bekérették a rendőrségre, azt Novák sejtheti, bár nem feltétlen, a regényben erről nem esik szó. De hogy Vili kihallgatása egy gázlángokkal megvilágított szűk vallatószobában történt, azt csak mi, olvasók tudjuk, a tanár nem volt jelen a kihallgatáson. Vagyis nemcsak bravúros elhallgatásokkal szembesülünk, hanem ugyanilyen bravúros többlettudásokkal is. Kosztolányi a mindentudó elbeszélő szerepét elegánsan átruházza az olvasóra. Amikor Novák képzeleg (elképzeli, hogyan szembesíti a diákot a bűnével, magában többször lejátssza a jelenetet, melyre sosem kerül sor – mert végül elmegy ugyan Viliékhez, sőt a szobájába is felkísérteti magát az apjával, de nem hozakodik elő azzal, hogy a növendéke megverte őt, holott meglátja a furkósbotot és a bikacsököt is), akkor lényegében mi, olvasók képzelgünk. Mi próbáljuk tisztázni az alávaló, igazságtalan tettet, mi válunk a tanár élő lelkiismeretévé – s így már érthető, hogyan tudhat Novák Antal olyan dolgokról is, amelyekről csak mi tudhatunk, akik a regényt olvassuk. A látomásos jelenetnek a zárása is egészen kiváló: „Lehet azonban, hogy nem így történt.” Tehát egy ilyen mondat zárja azt az epizódot, mely csak a tanár képzeletében játszódott le. Zseniális.

Sok-sok érv szól amellett, hogy időről időre kézbe vegyük az Aranysárkányt, a Kalligram életműsorozatában ez is megjelent. Nekem most, sokadik olvasásra tűnt csak fel, mekkora – és mennyire gazdag, tagolt – kert övezi a tanárék házát; a négy hold sajnos nem mond semmit, de hogy öt percig tart elérni egyik végéből a másikba, azt már el tudom képzelni. Ha legközelebb leveszem a polcról, csak erre a kertre fogok figyelni. Biztosra veszem, hogy sok-sok új és érdekes dologgal fogok szembesülni. Most Novák lányára, Hildára figyeltem, s nem tudtam eldönteni, vajon gyermek-e még, vagy már felnőtt. Ehhez kevés a támpont a műben. Nem kérdéses, hogy boldogtalan, s mikor később bepillantást kapunk a házaséletébe, abban sem látjuk a boldogságnak semmi jelét. Igaz, megmarad mihasznának.

Nemhiába kötelező olvasmány (csak remélhetem, hogy még kötelező), ha a „kötelező” alatt azt értjük, hogy megérdemli kitüntetett figyelmünket, akkor minden kétséget kizáróan, feltétlen, bármikor. (Szlovák változata sajnos nincs, csehül 1974-ben jelent meg Anna Rossová fordításában.)