Nem az Oscar-díjas Szigorúan ellenőrzött vonatok és nem is 
a Sörgyári capriccio a nagy kedvence a Jiří Menzellel forgatott filmjei közül 
Jaromír Šofrnak, de még csak nem is az Őfelsége pincére voltam, amelyért operatőrként Cseh Oroszlánt kapott, hanem a Vége a régi időknek.

Hatvan év és tizenhárom film köti össze őket, örökre. De ugyanolyan erős férfiúi barátság is, amely kölcsönös tiszteleten alapult. „Jaromír érzékeny ember – nyilatkozta róla Jiří Menzel –, de tébolyba kergetően precíz is.” Utolsó közös filmjük a 2013-ban bemutatott, operaénekesek között játszódó Don Juanok volt. A Bohumil Hrabal regénye nyomán előkészített Harlekin millióit már nem sikerült filmre vinniük.

Ha csak pár szóval fogalmazhatná meg, milyennek ismerte Jiří Menzelt, vállalná?
Őszinte ember volt. Szórakoztató. A szociális érzékenységét is nagyra értékeltem.

Mehetünk tovább. Mit talált még imponálónak benne?
A lazaságát. A bátorságát. Nem félt senkitől. A barrandovi filmgyár nagy hatalmú vezetőjétől sem. A normalizációs időszak elején, Újév napján egyszer ő is ott állt a rettegett fődramaturg előtt, akinek nemcsak a párt központi bizottságában voltak emberei, hanem még a KGB-ben is. Minden rendező felsorakozott, és minden jót kívánva a kezét nyújtotta neki, csak ő nem. Mélyen a szemébe nézett, majd elfordította a fejét, és kilépett a sorból. Döbbenten vettem tudomásul, mire képes. Ludvík Tomannak hívták az illető elvtársat. Ezt csak azért árulom el, mert a Sörgyári capriccióban Magda Vášáryová azzal nyugtatja a levágás előtt álló, kövér disznót, hogy: „Ne félj, Lajoskám, (Ludvíku), finom sonka lesz belőled!” Tipikus menzeli humor. Odaszúr, de finoman.

Látogatta őt az elmúlt három évben, amikor már tolószékbe kényszerült?
Voltam nála párszor, de nem vagyok benne biztos, hogy megismert. Beszéltem hozzá, régi történeteket elevenítettem fel, de úgy igazából semmire sem reagált. Engem ez nagyon elszomorított. Voltak fényesebb pillanatai, de az utolsó hónapokban már nem lehetett kimozdítani őt a maga belső világából. Érezhetően közeledett a vég.

Mennyire volt szoros a barátságuk?
Nem olyan barátok voltunk, akik hetente dumálnak egy jót, elmennek sörözni, vagy együtt töltik a nyári szabadságukat. Mi a forgatások idején voltunk a legtöbbet együtt, a hétköznapokban ritkábban láttuk egymást, legfeljebb valamilyen filmes összejövetelen. Nekem feleségem volt, családom, ő évtizedeken át agglegényként élte az életét. Amíg fel nem tűnt a láthatáron Olinka, akivel később összeházasodott. Olinka előtt is inkább a nők társaságát kereste. A szép nők társaságát. A stábban is mindig csinos lányokkal vette körbe magát. Szerette, ha néha az ölébe huppantak. Én már a Szigorúan ellenőrzött vonatok idején is házasember voltam. Ő lubickolt a szerelmi kapcsolatokban. Gyakran hangoztatta, hogy sosem fog megnősülni, gyereket sem akar, a szabadságát nem fogja feladni, de amikor a Pacsirták cérnaszálont fogattuk, láttam, hogy elbizonytalanodott. Úgy beleszeretett az egyik lányba, hogy feleségül akarta venni. De a lány disszidált, Jirka pedig ezt képtelen volt megemészteni.

Főiskolások voltak, amikor megismerkedtek.
Jirka elsőéves volt, én már a másodikat kezdtem. Azon vitáztunk, hol jelenik meg erősebben a művészet, a tévében vagy a moziban? Jirka a televízió pártján állt, én próbáltam meggyőzni őt arról, hogy ez nem így van. Hogy a kettőt nem is lehet összevetni. Mintha az irodalom és a könyvesbolt között állítanánk fel fontossági sorrendet. Azóta természetesen változott a helyzet, hiszen a televízióban is születnek komoly értékek, de akkor, amikor mindketten a pályánk elején álltunk, a televíziózás még gyerekcipőben járt. Fiatal, pályakezdő rendezőknek adott lehetőséget, és én féltettem Jirkát, nehogy a végén tévérendező legyen.

Mi volt a legelső közös munkájuk a Szigorúan ellenőrzött vonatok előtt?
Egy vizsgafilm. A Panelházak, 1960-ban.

Érzem a téma súlyosságát. Bemutatni, milyen szépek is az emberarcú szocializmus lakótelepi kalitkái.
Az első kötelező feladat másodévben a dokumentumfilm volt. A rendező szakos hallgató pedig mindig egy tapasztaltabb operatőrt választott maga mellé. Jirka akkoriban, huszonkét évesen, még a szüleivel lakott, és a szobája ablakából nézte, hogyan nő ki egy lakótelep a földből. Én igyekeztem képileg és formailag érdekessé tenni a történetet, Jirka a monumentalizmust akarta ábrázolni a tömbházakkal. Volt ebben persze egyfajta propaganda is, hogy ne féljenek az emberek a lakótelepi léttől. Jirka tudta, hogy ezzel jó pontokat szerez magának a tanári karban.

Szüksége volt rá?
Mindenkinek szüksége volt, aki nem akart kiesni. Lehet, hogy attól tartott, nem elég a műveltsége a bent maradáshoz. Pedig sokkal olvasottabb fiú volt, mint én. Édesapja könyvtárában falta a regényeket, a tudományos műveket.

Két Menzel-filmet engedett át másnak. A Bűntény a mulatóbant és a Hóvirágünnepet.
A Bűntény forgatása idején Evald Schorm rendezésében, A pap vége című filmben dolgoztam. A Hóvirágünnep pedig valahogy nem vonzott. Elolvastam a forgatókönyvet, és olyan népiesnek tűnt az egész. A vendéglő, a nagy zabálás, a sok duma nem az én világom. Én ezt el is mondtam Jirkának, és megértette. Amíg ő Kerskóban forgatott, addig én Otakar Vávrával, szeretett mesterével dolgoztam a Comenius című filmen.

Az én kis falum is vidéken játszódik, és egy félnótás kocsikísérőről szól, mégis elvállalta.
Bevallom, tőlem ez a film is távol áll, de a nézők szeretik, az a fontos. Oscar-jelölést is kaptunk érte. És nem véletlenül, hiszen hatalmas küldetése van a filmnek. Segítsünk a mentálisan sérült embereken. Otík mindenütt a világon együttérzést vált ki a közönség körében. Szeretetreméltó. Gondoskodásra szorul. Megérinti az emberek szívét.

Azután, hogy közös alkotásuk, a Pacsirták cérnaszálon dobozba került, és Jiří Menzel nem forgathatott, szóba került kettőjük között, hogy miért maradt Prágában? Hiszen a Vonatok Oscar-díja után több ajánlatot is kapott Hollywoodból. Példaként adott lehetett volna számára Milos Forman, aki szintén a nulláról indult Amerikában.
Jirka elképzelni sem tudta, hogy a hivatása miatt emigráljon. Ő egészen más mentalitású rendező volt. Milost erős küzdőszellem vezérelte. Ő képes volt harcolni minden lehetőségért. Jirka megvárta, míg leteszik elé a forgatókönyvet. Ő azt szerette, ha felkérik egy munkára. Könyörögni nem tudott, és nem is akart soha. Mondta is magáról sokszor, hogy ő a szerencse gyermeke. A prágai tavasz után a barrandovi filmgyárban ugyan teljesen ellehetetlenítették a helyzetét, de ha külföldre hívták színházba rendezni, kiengedték. Örültek, hogy egy időre megszabadulnak tőle, s így a saját lelkiismeret-furdalásukkal sem kellett törődniük. Ő pedig sikert sikerre halmozott külföldön is. Bochumban, Zürichben, Tamperében, Dubrovnikban, később pedig Budapesten. 

Önnek a Vége a régi időknek a legkedvesebb Menzel-filmje, nekem a Sörgyári capriccio a nagy kedvencem. Mindkét filmben kamerával festett, csodás képek sorozatát látom.
Ez bizonyára azért van így, mert Jirkával mi minden forgatás előtt megbeszéltük, hogy az adott filmet melyik festő színvilágában szeretnénk látni. A Sörgyári capricciónál azt mondtam, ez a film olyan lesz, mintha Jakub Schikaneder, a köd, a félhomály, az alkonyat, a melankólia 19. századi mestere ihlette volna, aki egészen kivételes hangulatokat tudott ábrázolni a vásznain. A dalešicei sörgyár udvarát, a forgatás helyszínét sokszor úgy világítottam be, hogy magamban azt mondtam Jirkának: „Ez most olyan kép lesz, hogy nem fogod elfelejteni soha.”

Mint ahogy azt sem, hogy felmásztak a sörgyár kéményére.
Akkor még én sem féltem a magasban. Örültünk, ha bent ülhettünk egy daru kosarában. Jirka biztatása nélkül másztam meg a sörgyár kéményét is, amelynek csúcsára Pepin bácsi és Mariska, vagyis Jaromír Hanzlík és Magda Vášáryová egy jelenet kedvéért felment. Jirka ellenőrizte, hogy biztonságosak-e a létrafokok, de meg akarta mutatni azt is, hogy nem fél. Egyáltalán nem érdekelte, hogy mi lenne, ha lezuhanna.

Utolsó filmjét, a Don Juanokat a cseh kritikusok eléggé lehúzták.
Pedig az is értékes alkotás. Zeneileg mindenképpen. Annyi sok szentimentális pillanat van a történetben! Az én szívemhez ez a film is nagyon közel áll.

Előfordult, hogy együtt ültek be a moziba?
Ritkán. Jirka nem bírt végig bent maradni. Belenézett a filmbe, de csak azért, hogy hallja, hogyan reagálnak egy-egy jelenetre a nézők, aztán kijött. A forgatásról szívesen mesélt, minden kis történésre emlékezett, és nagyon szívesen felidézte őket. Igen, a közönségtalálkozókat nagyon szerette, mert kedvére szórakoztathatta a közönséget.

Theodor Pištěkhez, az Amadeus Oscar-díjas kosztümtervezőjéhez hasonlóan ön is már rég kezébe vette az ecsetet. Jiří Menzel hogyan reagált a képeire?
Eljött az első kiállításomra… ez erősen megmaradt az emlékezetemben. Szinte elsuhant a képek előtt. Nem láttam az arcán igazán komoly érdeklődést az alkotásaim iránt. 
A legutóbbi kiállításomon aztán hosz-
szasan elidőzött. Mielőtt elköszönt volna, azt mondta: „Jaromír, most ismertelek meg igazán.”

Ez mikor volt?
Nem sokkal a betegsége előtt. Három éve talán. De már akkor is egyensúlyzavarai voltak. Elárulta. De megnyugtatott, hogy gyönyörű életet él. Lehet, hogy ezt már azért mondta, mert lélekben összegzett, készült a nagy útra. Engem mindenesetre örömmel töltött el, hogy boldognak láttam. És tudtam, hogy a legbelső érzelmeibe csak a legközelebbi barátait avatja be az ember.

A szerző a Vasárnap munkatársa