Pontosabban Ervin taposta a fékpedált szorgalmasan, mivel szerette volna elkerülni az ütközést. Miután ez sikerült, Ervin feltette Bandikának a kérdést, tudja-e, mi az a rudli. Olyan, mint a nudli, csak veszélyesebb? – kérdezte egyesből kettesbe váltva Bandika. Pontosan – helyeselt Ervin. Ha most itt egy nudli futott volna át az úttesten, nem kellett volna fékeznünk, el is gázolhattuk volna. A rudli viszont már veszélyesebb jelenség, jegyezte meg, majd bekapcsolta a rádiót.

Egy szlovák adó zendített rá, éppen a vándormadarakról szóló balladát játszották Miro Žbirkától, pontosabban annak is a feldolgozott változatát. Majd a hírek következtek, de mivel recsegni kezdett a hírolvasó beszéde, Bandika inkább áttekerte a Bartókra. Nem tetszenek a hírek, vagy mit tekergeti? – kérdezte tiltakozó hangon Ervin. Semmi újat nem mond – váltott vissza négyesbe egy zöld Wartburg mögé érve Bandika. Megint elvittek a kommandósok valami Miroslavot vagy Jaroslavot. Hát aztán. Legalább nem kell tovább rettegniük, hogy mikor viszik el őket. Nézze a jó oldalát – tekerte le az ablakot Ervin. Értem én, csak ez a monotonitás. Minden nap ugyanaz. Erre is rá lehet unni ám. Már azt sem tudom, monotonista vagyok vagy monoteista. Ervin nem hagyta szó nélkül. Maga csak ne unatkozzon, maga még fiatal. Gondoljon azokra, akik egy életen keresztül ugyanazt csinálták, és még hálásak is voltak érte. Nézze meg például ezt a zöld Wartburgot. Igaz, hogy füstöl, mint a JCP, de megy. Lehet vele közlekedni. Hát igen, múltkor hallottam egy autószerelő műhelyben a mondást, hogy 2005 előtt még tudtak autókat csinálni – rakta ki a bal indexet Bandika, és belelépett a gázba. Miért, ezek a mostaniak micsodák? – kérdezte Ervin. Ezek inkább guruló számítógépek – válaszolta Bandika. Egyébként maga mit kért a Mikulástól? Vagy nem is írt neki? De, de, írtam – bizonygatta Ervin. Na, és mit kért tőle? Jó egészséget? Koronavírus elleni oltást vaníliás ízesítésben? Árulja már el! – türelmetlenkedett Bandika, miközben megelőzött egy fehér városi terepjárót. Azt elég, ha a Mikulás tudja, jegyezte meg Ervin, majd hozzátette – egyébként nem titok, kolbászt kértem, olyat, amit körtefán füstöltek. A csokit nem szeretem, a banánt unom, mandarint meg úgy is kapok a kocsmában a Rózsikától. Mit lehet ilyen helyzetben kérni maga szerint? Kolbászt, semmi mást, igaza van – bólintott Bandika, majd hosszan beszélni kezdett arról, hogy az idei ünnepi készülődésben valami furcsa űrt érez. Mintha hiányozna valami, ami eddig itt volt. Csendben haladtak egy darabig, majd Ervinnek eszébe jutott a megoldás. Nem raktuk fel a lámpaoszlopokra a szokásos karácsonyi világítást a Fő utcán! A harang, hópehely és Mikulássapka alakú villogók ott várakoznak a raktárban! Hát ezért olyan bizonytalan a lakosság! Bandika nyomott egy újabb padlóféket, megfordította az úttesten az autót, és már robogtak is vissza, hogy mulasztásukat bepótolják.

A szerző a Vasárnap munkatársa