Igen, a szobában terpeszkedő elefántról lesz szó, Szájer Józsefről, akinek most senki sem lenne a bőrében. És akinek egy emberileg abszolút érthető, de meg nem bocsátható bűne van. 
Tettében most egyébként mindenki ezt a „bűnt” keresi és véli megtalálni. Mindenki azt a bűnt, amit bűnnek gondol. Bayer Zsolt és a homofóbiától eltelítődött eszmetársai a homoszexualitásán rugóznak a médiában, látványos zavarban, pironkodva hümmögnek, hogy hát a „Józsiról azért ezt lehetett tudni”, meg hogy hát ez azért így, ebben a formában nem kellett volna, és jól tette, hogy szedte a sátorfáját. Kár érte, kiváló ügynök volt, köszönjük a bozótharcot, meg a „kereszténymagyarország mennyország” védelmét, el lehet tűnni a balfenéken. Egyébként meg mindenről Soros meg a brüsszeli slepp tehet, tőrbe csalták, elveszejtették őt a hanyatló nyugat ópiumával, átok reájuk hetedíziglen.
Aztán vannak, akik tele szájjal, kárörvendve röhögnek Szájeren, mert hát hiába tisztelték az öreget Nyugaton, mint a véresszájú keleti nagyúr brüsszeli „centurióját”, azért csak beleesett a jó öreg mézcsapdába, meg hát egyébként is, ez a fideszes átok, Szájer pont olyan, mint az ibizai partimágus Habony, az Adria császára, Borkai, meg a többiek. A ló néz, a csikó lát satöbbi.
Aztán vannak a moralisták, akik azt fejtegetik, hogy Szájernek meleg politikusként nem volt kötelessége kiszolgálni ezt a homofób pártot, nem kellett volna oroszlánként harcolnia olyan dolgokért, aminek ő maga a szöges ellentéte, szóval az egészet magának köszönheti, most majd lesz ideje megtalálni a gerincét valahol a sufniban. Mert aki meleg, az politizáljon melegként, és aki nem veti meg az ekit, annak kötelessége megállítani a Fidesz ámokfutását.
Mindenki bűnt keres a szexpartiról ereszcsatornán lecsúszva menekülő, szakállas, ötvenes politikus szánalmas képét maga elé képzelve. Nevetnek, dühöngenek és pironkodnak, kongatják a kolompot, üvöltik, hogy szégyen. Miközben abban a képzeletbeli képben, ahogy a zavarodott, rendőrségi intézkedés elől menekülő politikus megjelenik az emberek szeme előtt, életének, örökségének cserepeit összeszedegetve, ott van az egész emberi lét, és annak minden esendősége.

A mi hétköznapi esendőségünk, amikor nem azt tesszük, amit kellene. A titkát szégyellő, magát fügefalevéllel takargató, saját neméhez vonzódó férfi végtelen kiszolgáltatottsága. Az emberé, aki nem tudott mit kezdeni a saját vágyaival, és azt érezte a legjobbnak, ha úgy oldja fel a benne lévő feszültséget, hogy a hatalom kályhájának melegében marad, hozzásimul, mert csak így érzi magát biztonságban. Az emberé, akiben az elfojtás szépen, lassan opportunizmussá változott – és aki meleg politikusként inkább a politikát és az ezzel járó hatalmat választotta, nem pedig a „meleg politikus” vagy akár „meleg ember” bélyegét, mert a könnyebb úton akart elindulni, még ha az végül nehezebbnek is bizonyult, és nagyobb bukással járt. És inkább építgette a rendszert, ha már a megváltoztatásához nem volt ereje, és tulajdonképpen akarata sem.

Ez az ember a gyengeségeivel, a hibáival együtt pontosan olyan, mint mi vagyunk, csak magasabbra került, nagyobbat és láthatóbban hibázott, és nagyobbat bukott – és elvesztette az életét és az örökségét, bármi legyen is az, amit maga után hagy. Az vesse rá az első követ… Ne, ne vessünk rá követ. Csak lássuk meg benne a saját gyengeségeinket. Mert Szájer igazi bűne nem különbözik a mi igazi bűnünktől.