Én annak örültem, hogy egy betegeskedő családtag, akit légzési nehézségekkel és pozitív Covid-teszttel szállítottak kórházba, „csak” oxigénmaszkot kap, nem lélegeztetőgépet. Amikor becsöngetett a szomszédasszony, és vidáman megkérdezte, kölcsönadnám-e neki az egyik karácsonyi receptemet, úgy éreztem, mintha egy másik valóságba csöppentem volna. Egy párhuzamos öröm-valóságba.
Az emberi lét egyik csodája, hogy a rossz dolgok közepette is képesek vagyunk örömöt gyártani. Ez szó szerint így van, mert a legújabb agykutatások bizonyítják, hogy nemcsak az agy termeli a bánatot és az örömöt, hanem a gondolatok és főleg a cselekvések is visszahatnak az agyra, és képesek új agyi struktúrák kialakítására. Ezért hasznosak a berögzült, megszokott cselekvések, például a karácsonyi rituálék – nem véletlen, hogy a mézeskalács illata, a Csendes éj dallama és a többi kedves dolog a készülődés és várakozás örömét váltja ki a kultúrkörünkbe tartozó emberek nagy részében. De legalább ennyire jó az is, hogy bármikor új szokásokat s ezzel új örömforrásokat teremthetünk magunknak.

Az őszi kis internetes Covid-felmérésemben olyan kérdés is szerepelt, hogy mi volt az a tevékenység, amely a legtöbb örömöt szerezte és a legjobban segített elviselni a válaszadónak az első hullám időszakát. A bezártságot, a különböző jellegű bizonytalanságot és félelmet, s azt, hogy sokan nem találkozhattak a szeretteikkel. Bár az eredmények nem általános érvényűek, mert egy online felméréssel nem igazán lehet biztosítani a minta reprezentativitását, annyi elmondható, hogy a válaszolók közül a legtöbben a mozgást említették. Mégpedig a legegyszerűbb, legolcsóbb, s szinte mindenki, még a sportantitalentumok számára is elérhető mozgásfajtát: a különböző gyorsaságú gyaloglást. Mert gyalogolni lehet lassan, akkor az séta, de lehet gyorsan is, s akkor az már (szinte) futás. Sokakat épp a bezártság vitt rá, hogy mozogni kezdjenek, és nem győzték dicsérni, mennyi jó hatását érzékelik az új szokásuknak. Értem, mert magam is űzöm ezt a sportot. Sok rossz dolgot segített átvészelni.

Pontosan egy éve, amikor a szomszédasszony becsöngetett, és teljesen összetörve zokogta, hogy a kamasz unokája leukémiás, neki is tanácsoltam, hogy ne üljön a négy fal között, hanem menjen a levegőre és járjon, amennyit bír. S persze buzgón imádkoztunk – ő evangélikus, én katolikus – a fiatalemberért. Jól sejtik, nem véletlen a szomszédasszony mostani öröme. A fiú meggyógyult. De hát igazából erről szól a karácsony. A reményről, a bizalomról és a tudásról, hogy az Ő tudta nélkül a hajunk szála sem görbülhet meg. Ja, és még egy: a Covidot biztosan nem az Isten küldte ránk. A rossz nem tőle származik.