Bíró Kriszta: „Akkor miért akarod ezt a könyvet?” Molnár Piroska: „Nem én akartam. Eszembe sem jutott ilyesmi. Csak kértek rá…”

Ezzel kezdődik a könyv, a Kvittek vagyunk, két remek színésznő társalgása. Az egyik többkötetes szerző, a másik többkötetnyi történet birtokosa. Régóta ismerik egymást. Játszanak is együtt, Örkény Macskajátékában, Mácsai Pál rendezésében. Molnár Piroska hozza Gizát, Bíró Kriszta Ilust, Orbánné lányát. A kapocs magánemberként is megvan köztük. Anélkül ez a könyv talán meg sem születhetett volna, vagy ha mégis, biztosan nem ilyen lenne. Nem ilyen közvetlen hangú, nem ilyen bátor, nem ilyen őszinte. Mert bár a legelső oldalon Molnár Piroska azt is leszögezi: nem szeret emlékezni, itt és most kétszáz oldalon azt teszi. Pergőn, tömören, színesen, de a valótól, az igaztól el nem térve. Egyetlenegy milliméternyit sem. Ezért olyan nagy a közönsége. Hitelesen játszik. Ezért olyan népes a szerettei köre. Igaz a szíve. Barátai közül az egyik: Babarczy László, kaposvári korszakának nagy főrendezője. Ő adja meg a könyv szépen csengő záróakkordját, ami felér egy nyílt színi vallomással.

„Voltak hajas babák, voltak olyanok, amelyek pislogni tudtak, sőt még olyanok is, amelyek beszélni. De ezek mind igen drága jószágok voltak. A szegényebbeknek textilbaba jutott, amit abban az időben egyszerűen rongybabának hívtak. A rongybabák legszebbike a Lencsibaba volt. Hatalmas, kíváncsi szemekkel, kerek, pirospozsgás arccal egyszerre volt bájos és mókás is. Pont olyan, mint a kezdő főiskolás Molnár Piroska, ezért el is neveztem őt Lencsibabának. Egyáltalán nem haragudott meg érte. Azóta hatvan évet töltöttünk több-kevésbé együtt. Volt színészem, munkatársam, múzsám, és mindvégig barátom. Ebből a könyvből, melyet ő diktált, kiderül, milyen okos, milyen művelt, milyen tárgyilagos, és annak ellenére, hogy időközben elért mindent, amit egy színésznő elérhet Magyarországon, nem található a szövegben semmi öntömjénezés, affektálás, sztárallűr, minden szava szigorúan tárgyilagos. És amennyire meg tudom ítélni, igaz… Tehát van a nemzetnek egy csodálatos színésznője, aki, most hadd legyek szerénytelen, hatvan éve, és amíg majd az eszemet tudom, az én Lencsibabám.”

És most vissza a könyv nyitófejezetéhez. A tízből a legelsőhöz. A szülőkhöz. Ugyanis „érintettek” vagyunk. Édesanyja egy grófnő szobalánya volt, aztán cselédlány, majd szakácsnő. Fiatalon meghalt. Édesapját málenykij robotra vitték el az oroszok. A tolmácsuk volt. Rimaszombathoz közel, Keleméren élt, és beszélte a szláv nyelveket. Putnoky Móric grófnál volt főkertész.

Kunágota, ötvenes évek, vándormozi a faluban hetente egyszer. Rácsodálkozik a színészekre, majd kijelenti: ő is az lesz. Előbb azonban közgazdasági technikum Szegeden, anyai tanácsra, hogy szakma legyen a kezében. Tizennégy évesen kollégista, délután színház vagy mozi, a legtöbbször egyedül. Aztán a színművészeti főiskola, Pártos Géza osztálya. Gyakorlatra a Madách Színházba jár, aztán újra Szeged, majd Kaposvár. Nagy szerepek, kiváló rendezők, de hogy legenda vagy Kaposvár-jelenség? „Ugyan, marhaság!” – mondja. Mert nem volt semmiféle titok, se misztikum. A munkán volt a hangsúly. S ami ugyancsak lényeges: „Lehet valaki baromi nagy színész, de ha embernek silány, akkor talán a nagy művész nevet nem érdemli ki. Mert van nagyon nagy színész, de az, aki igazán művész, az azért emberileg is ott van a gáton.”

Molnár Piroska pedig ott van. Teljes emberi valójával, szívével-lelkével, mindenével. Ami ebből a szeretni való beszélgetős könyvből is kiderül. Bíró Kriszta kérdéseivel valósággal körbefonja alanyát. Nem esik a torkának, hiszen annál sokkal intelligensebb és érzékenyebb, mégis eljut a maghoz. Molnár Piroska nem húz meg határokat, hogy eddig és egy lépéssel sem tovább, baráti alapon engedi közel magához kolléganőjét, és minden kérdésére kimerítő választ ad. Anélkül, hogy később bármit is megbánjon. Megszakadt házasságáról, hirtelen elveszített fiáról is mesél a könyvben, és nem óvatoskodik, nem patikamérlegen adagolja a történeteket. Tudja, miből mennyit akar adni, s azt nem is tartja vissza. Belső arcát is kitakarja. Nem leplezi, kit szeret és kit nem.

„Engem csak a tehetségtelenség tud felbosszantani” – mondja. A felesleges fecsejt pedig utálja. Bizonyos helyzetekben „baromira zavarja”, ha megérzi, hogy ezt nem kellett volna. „Amikor csak a hangját akarja valaki hallatni. Amikor nem figyel a másikra.”

Rendezői közül mindig is azokat becsülte nagyra, akik tudják, sokat nyernek vele, ha hagyják, hogy a színész inspirálja őket. A másik típust, aki azt követeli meg a színésztől, amit a fejében már előre lekottázott, és a színész már nem tehet hozzá magától semmit, nem becsüli le, csak éppen nem annyira kedveli. Az előbbiek közül kettő szólal meg a könyv fülén. „A sok évtized alatt, amelyet különböző együtteseknél együtt töltöttünk, soha senkit sem ismertem, a szakma megszállottjai között sem, aki életének minden pillanatában annyira a színházat helyezte volna minden elé, mint ő” – így Zsámbéki Gábor. Ehhez teszi hozzá Ascher Tamás: „Piroska nagytermészetű, fajsúlyos nőszemély, álmodozó, sebzett kislány, érzékeny, különösen intelligens asszony, ez mind. Bármelyik alakban örökké hiteles, mindig éppen az, amit az adott szerepben leginkább látni szeretne az ember. Micsoda öröm dolgozni vele, mekkora biztonság!”

Kétszázvalahány bemutatóval a háta mögött Molnár Piroska ma is több helyen játszik. Tagja a Thália Színháznak, vendég az Örkény Színházban, a Rózsavölgyi Szalonban, évtizedek óta Bors néni a Kolibri Színházban. Újabb feladatra már csak akkor mond igent, ha az fizikailag nem megerőltető számára. Ahogy ő mondja: ha csak az esze kell hozzá, vagy a memóriája. Két lehetőség közül mégsem a könnyebbet, kényelmesebbet választja. Szeret kockáztatni. Még mindig. Mert még mindig nagyon Molnár Piroska.