Lassan egy éve, hogy a világjárvány elharapódzásával Szlovákia (is) egy olyan szituációba csöppent, ami majd bekerül a történelemkönyvekbe. Ez a hosszan tartó koronaidő mit mutat meg mélyebben a kénytelenségből tétlenségre ítélt hazai kultúráról? És tágabb értelemben milyen leckéket vetít elénk? Rigó Konrád, a kulturális szaktárca korábbi államtitkára osztotta meg velünk a gondolatait.

Ön továbbra is otthonos a művészkörökben, a kulturális élet intézményeiben. Mit mutat a közelkép:háromnegyed év elteltével erős a sok üresjárat meg a pótcselekvések okozta frusztráció?

Egyértelműen igen. Az adott helyzetben mindenki valamiféle megoldást keres, igyekszik legalább alternatív elfoglaltságot, megmutatkozási lehetőséget találni. Csakhogy a kultúra és a kreatív iparág – még a gondtalanabbnak ismert időkben – közvetlenül tízezreket, a művészeti munkát segítőkre, a társuló szolgáltatásokra vagy ipari szakmákra kivetítve pedig országosan másfélszázezernél is több embert foglalkoztatott. Így ma egy, a létszámában számottevő csoportot sújtó problematikáról beszélhetünk. És a dolgok mélyebb hátterét nézve azt is látni kell, hogy Szlovákiában a kulturális szférát azért érintették különösen komolyan a koronavírus-járvány tilalmai, mert itt az utóbbi harminc évben sem építettük ki azt a 21. század követelményeihez illő intézményhálózatot, amely – mondjuk az oktatásügyhöz hasonlóan – a bajos időkben is kötődést és stabil életvitelt biztosít(hat)na a művészek, a kultúrában dolgozók széles köre számára.

De az iskolaügy most szintén küzdelmes időszakot é lát…

Ez igaz, ám az iskolákban a zárt ajtók dacára, ha online módszerrel is, jobbára zajlik a tanítás. Persze, ez sem holmi diadalmenet, azonban a pedagógusoknak és az iskolaügyben foglalkoztatottaknak nincsenek kenyérgondjaik. Nem úgy a kultúrában, ahol mára sokkal inkább a pályázati rendszerekre épülő független kultúra lett a meghatározó. Ez a rendszer viszont elsősorban a megmutatkozási lehetőségekhez, tehát a vállalt kötelezettségek reális teljesítéséhez, illetőleg azok teljesíthetőségéhez kötődik, amire a járvány okozta slamasztikában nemigen nyílik mód.

Ebben a prolongált pangásban a művészet átlényegült életművészetté?

Bizonyos formában okvetlenül. A kulturális szférában rengetegen küszködnek napi megélhetési gondokkal.

Az életnek ebben a megrekedt állapotában sok a hitevesztett művész?

Nem tudnék általánosítani, bár azt mondom,inkábbigen.

Úgy hírlik, sokan nyugtatókon élnek, gyakran nyúlnak a pohár után, sőt többek fejében öngyilkossági gondolatok járnak.

Egy fejlett társadalomban ennek nem szabad így lennie, ez egyszerűen elfogadhatatlan. És az is, ahogyan a politika reagál minderre. Meg hát az általa befolyásolt társadalom azon része, amely a művészeket egyszerűen naplopóknak tartja. Sajnos, hivatalos helyekről is hallani ilyesmiket. Elvégre nem az a megoldás, hogy az önfoglalkoztatói státuszú művészek most pultfeltöltőknek, üzletláncok segédraktárosainak álljanak.

Az elmúlt 8-9 hónapban arra kellett rádöbbenni, hogy nálunk a kultúra ügye a kormányzati politika és a társadalmi élet fontossági sorrendjében, a korábbi időknél is jobban, a figyelem peremére sodródott? Az előző, nem éppen győzedelmeskedő kormányzat illetékes szakállamtitkáraként ön miként látja ezt?

Hogy tényleg így van, és a kultúrában tevékenykedők számára ez igazán keserű felismerés. Ráadásul ezt a dolgot manapság itt már rengetegen megütközés nélkül, realitásként kezelik. Pedig a tavalyi választás után élt az országban a remény, hogy a kormányváltás új és nyitottabb kultúrpolitikát hoz magával. Azóta ellenben kiderült, hogy az ehhez szükséges intézkedések nemcsak „föntről” késnek, hanem egyelőre a hazai társadalom, jelesül a civil szféra részéről sincs kellő igény, nincs meg a kultúrában dolgozókat támogató széles körű nyomás, amiben a reformokat sürgető alkotóművészek és a művészeti szövetségek reménykedtek. És ebben távolról sem pusztán a fertőzővírusjárványaludas.

Hanem?

Nézze, ha egy kormányzati politikában súlytalan a kulturális szaktárca, az mindig az aktuális politikai garnitúra hibája. És ha most nyakunkon is a koronaidők számtalan vesződsége, ez nem jelentheti azt, hogy nem kell szakpolitikákkal foglalkozni. Hogy most ne lehetne meghozni azokat a lényeges döntéseket és a kormányváltás után várt hosszabb távú reformokat, amelyek a járványhelyzetben előállt gondokon lendítve – akár majd hasonló szituációkban – a jövőben is jelentékenyen enyhítenének a művészvilág objektív okokból adódó alkotói vagy egzisztenciális problémáin. De hangtalan a közvélemény is, nem adja különösebb tanújelét annak, hogy a járványhullám legyűrése után ismét abban a formában és kínálatban, intenzitásban és minőségben igényli a kultúrát, mint ahogyan azt még a korlátozásokkal járó pandémia kitörése előtt mindenki természetszerűen megszokta. Ezek a körülmények végül is oda vezethetnek, hogy a kultúrpolitika Szlovákiában bajosan fog új és magasabb szintre lépni. Társadalmi szempontból ez azért kockázatos, mert kultúra és művészet nélkül nem lehet lélekben egészségesnek maradni,teljesemberiéletetélni.

A miniszter asszony, Natália Milanová okolható azért, hogy a kulturális tárcának, akárcsak az előző kormányok idején, ezúttal éppenséggel a Matovič-kormányban sincs meg a szükséges tekintélye? Tárcavezetőként már fel kellett volna állnia a miniszteri bársonyszékből?

Ha a szakmai élete pusztán szélmalomharc, úgy egy ideális világban szívesen mondanám, hogy igen. Ám itt nem egy ideális világot élünk. Viszont tény, hogy az egyes szakágazatok állami politikájáért mindig az illetékes miniszter felelős. Bár a mostani krízishelyzet ebben is fölülírja a kizárólagosság ódiumát; ám hogy az elmúlt tizenegy hónapban szinte semmi érdemleges elmozdulás sem történt, azért természetesen elsősorban ő okolható. Egyelőre talán csak az számíthat enyhítő körülménynek, hogy a március óta eltelt nem egész egy esztendő még a negyede sem a teljeskormányzaticiklusnak.

Ellenben elegendő időköz ahhoz, hogy a tétlenségre, jobb esetben ilyen-olyan alkotói pótcselekvésre fogott művészvilág és a kultúra területén más formában dolgozók akarva-akaratlanul átgondolják magukban az életük és a munkájuk társadalmi rangját, megbecsülését!

Ez helyénvaló felvetés. Hiszen elég belegondolni például az előadóművészek helyzetébe, különösen pedig az önfoglalkoztatói státuszban élőkébe. Ezeknek az embereknek most már háromnegyed éve lényegében nincs fellépési-megmutatkozási lehetőségük; bár a kőszínházak művészei sem tudnak most közönség elé állni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a színpadi alkotógárda egésze a saját művészi létében érzi magát korlátozva, ami távolról sem csupán anyagi értelemben okozhat felmérhetetlenkárokat.

A koronaidők százféle aggálya akár huzamosabb időre is rátelepszik a gondolatvilágukra?

Valószínű, hogy nem múlik el nyomtalanul. Az állandó bizonytalanság kizökkentheti őket a természetes életvitelük egyensúlyaiból, az örökös kétségek zavarják a művészemberek optimizmusát, károsítják a lelki egészségüket. Emellett abba is érdemes alaposabban belegondolni, hogy amióta nálunk is felütötte a fejét a vírusjárvány, azóta nemcsak a kultúra világában tevékenykedők, hanem az átlagpolgárok zöme is elvesztette megszokott biztonságérzetét. Szinte mindenki tele van félelmekkel, és ez az érthető aggályoskodás még jó darabig tovább él bennünk. Gondolom, a kultúra iránti érdeklődés, befogadásának mikéntje is észrevehetően változni fog. Úgy sejtem, a kultúrafogyasztási szokásainkat tekintve aligha térünk simán vissza a koronajárvány előtti idők természetes gyakorlatához.

Találkozni kincstári optimizmussal megáldott profi társulatvezetőkkel, közéleti kiválóságokkal, akik szerint elég lesz kitárni a kapukat, és a közönség özönleni fog!…

Mindig tiszteltem az idealista hozzáállást, az én derűlátásom ennél óvatosabb. Persze, azt sem mondom, hogy nem lesz színházba járás, hogy elmaradnak a fesztiválok, hogy a hosszan húzódó víruskrízis tartósan magába szippantja a közösségi vagy közéleti rendezvények iránti érdeklődést. Csupán azt mondom, hogy a mai közéleti megkötések lazítása után sok minden megváltozik az életünkben. Lényegében már most próbálgatjuk ennek útkeresését.

A szlovákiai magyar kultúrát milyen sajátságos vonatkozásokban sújtják a koronaidők vesződségei?

Ha korábban már nehezményeztem, hogy Szlovákiának a kulturális szférában az utóbbi három évtized adósságaképpen nincs kiépülve a 21. század nívóján elvárható intézményi hálózata, akkor a nemzetiségi kultúra viszonylataira ez hatványozottan igaz. Van három hivatásos színházunk, egy állami költségvetésből finanszírozott központi múzeumunk, a regionális jellegű múzeumok, könyvtárak meg a mi kultúránk egyéb „fix pontjai”. De ez nem az az intézményi hálózat, amellyel az anyanyelvi kultúra dolgaiban krízisidőket lehet ártalmak nélkül átvészelni. Sőt, úgymond, a normális időkben is csak zökkenőkkel; jobbára a Kisebbségi Kulturális Alap segítségével, illetőleg az anyaországi támogatások révén – ha azok a színvonalat garantáló kulturális életben nyernek értelmet.

Ez a járványos necces helyzet az amatőr művészeti mozgalmat is, szépen fogalmazva, ritkássá teheti?

Nem szükségszerűen! Az amatőr mozgalmak életben tartásának kulcsfontosságú egyéniségei a közeljövőben azok a csoportvezetők és az őket segítőaktívmotivátoroklesznek,akik ismét összetartásra s cselekvésre tudják buzdítani a hónapok óta a szobalét tétlenségére kárhoztatott kisközösségeket. Hogy azok tagjai újra az életük részét jelentő belső indíttatásból, saját küldetéstudattal képesek legyenek fölpörgetni tevékenységüket a Covididő előtti fordulatszámra. A problémát inkább abban látom, hogy fennmaradjon a publikum igénye megnézniezeketacsoportokat.

Rigó Konrád elemezte önmagában a koronavírussal kapcsolatos emócióinakskáláját?

Kicsit csapdába csalt. Napi szinten elemzem, és rájöttem, hogy borzasztóan hiányzik az „előző” életünk. Közben abban reménykedem, amiben viszont szkeptikus vagyok. Hogy az ember felfogja: ez a pandémia csak sétagalopp az elhatalmasodó klímakrízissel szemben. Az ellen pedig nincs vakcina!